By: Ashleycicus

Diamond stone

1.




A kripta

Álmosan nyitottam ki a szemem. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok. Majd, lassan eszembe jutottak a történtek. A szörnyűséges rémület… az a vérfagyasztó morgás… és az egyetlen hang, ami megnyugtatott. Edward hangja.

 Minden úgy kezdődött, hogy hazafelé indultam a suliból, mivel sütött a nap Edward és a Cullenék nem voltak az iskolában. És a kocsim szervizben, tehát gyalog kellett mennem az úton. Ennek ellenére jól éreztem magam. Végig néztem az erdőn és az általános zöld iszonyomat most felváltotta az a jól eső bizsergés, mint mikor Edward átölel. Ennek a magyarázata pedig az volt, hogy annyi idő után, csak most értettem meg igazán, hogy mennyit köszönhetek ennek a helynek. Ha annakidején nem jövök Forks-ban akkor sosem találkozok életem szerelmével és talán sosem tudom meg, hogy milyen az igazi szerelem. Tehát elsőssorban ez volt a magyarázata a jó kedvemnek.

 Ám ez nem tartott sokáig… Az emlékek hatására összerándultam, de próbáltam visszaemlékezni a történtekre.

 Az egyik fa árnyéka megmozdult, egy sötét árnyat láttam, majd egy fülsiketítő morgást és végül egy nagy fehér foltot. Ez maradt meg az egész támadásomból. Igaz, egy hangos sikoly és valamiféle kapálózásra is emlékeztem, de ez igazán nem volt lényeges. És ami ezután történt az volt életem leghihetetlenebb dolga. Hihetetlenebb, mint az, hogy a szerelmem egy vámpír és annál is, hogy én is az akarok lenni. Egy gyémánt irányított! Tudom, hogy örültség és teljesen irracionális, de mit mondhatnék? Kiderült, hogy nem egy átlagos ember vagyok. Az örökös balszerencsémet nem tekintve nyilvánvalóvá vált, hogy az Égiek hatalmasat hibáztak, hogy engem embernek teremtettek. Biológiai szempontból tökéletes példánya vagyok az emberi fajnak, de vannak természetfeletti képességeim! Az első, hogy csak nekem nem látja a gondolataimat Edward, de – mint kiderült - nem csak ez az egyetlen dolog!

 Kiderült, hogy a vámpíroknál van egy irányító kő. És csak egy kiválasztott lehet rá méltó, hogy ezt birtokolja. És pont én lettem! Az emlékeim egy-egy helyen homályosak voltak – bizonyára, mikor a kő irányított-, de egy valamit tudtam: ez mindent megváltoztat! Az életemet; a vágyaimat, és legfőképpen az emberi mivoltomat.

 Örülnöm kellene ennek, hisz épp én akartam vámpír lenni. Én akartam mindent feladni, hogy egy teljesen új életet kezdjek, azzal, akit a világon legjobban szeretek: Edwarddal. De akkor miért fáj? Miért érzem azt, hogy ez így nincs rendjén? Miért érzek szorongást, miért érzem úgy magam, mintha a fejem fölött egy kard himbálódzna és csak arra vár, hogy mikor eshet rám? Az életemet már nem irányítom. Talán ez a baj…     

 Talán az, hogy eddig az én döntésem volt, hogy vámpír akarok lenni. Az én döntésem volt, hogy mindent itt hagyok, de most… rákényszerülök, hogy elfogadjam a tényt: nem maradok ember.

 Furcsa érzés. Nem is, inkább nyomasztó. Edwardért megtettem volna – ebben biztos voltam -, de most nem tudom…

 Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaemlékezzek rá, hogy mi is történt pontosan. Miután az a fehér villanás eltűnt arra emlékszem, hogy elindultam. Az ismeretlenség felé, de nem féltem. Valami hívott, vonzott. És nekem mennem kellett! Muszáj volt. Minden lépéssel éreztem, hogy egyre közelebb kerülök, így nem is tudtam megállni. És ami ebben a leghátborzongatóbb, hogy nem is akartam megállni! Semmi kötődést nem éreztem semmi iránt. Csak azt a dolgot akartam magam mellett tudni, és akkor elégedet lettem volna. Kirázott a hideg, de koncentráltam. Emlékszem, hogy meg akartak állítani… Te jó ég! Biztos, hogy Edward, Alice is minden bizonnyal, de én mit tettem? Nem emlékszem. Csak arra, hogy mentem tovább és tovább. Majd egy árnnyal társalogtam?! Vagy talán egy másik vámpírral? Annyi az üres folt… Végül arra jutottam, hogy valami csillogós után mentem és mikor megfogtam furcsa gyengeség járt át, majd itt találtam magam.

 Tulajdonképpen hol vagyok? Körül néztem. Egy pincében lehetek. A fal fekete volt, s nem volt az ágyamon kívül semmi a szobában. Hirtelen egy hideg áramlat süvített be az egyik üregen keresztül, s én minden egyes tagomban a csontomig éreztem a fogvacogtató hideget. Magamra húztam gyorsan a takarómat, ami alig enyhített a helyzetemen. Magamra pillantottam. A pizsamám volt rajtam, így érthető, hogy miért fáztam annyira. Egy morgás szerűséget hallottam az egyik üregből. Vad volt és vérfagyasztó. Olyan érzésem volt, mintha engem keresne. A szívem eszeveszett iramban kalapált, de erőt vettem magamon s felálltam.

 Körbe kémleltem –pont, mint egy ijedt vad – szerencsémre csak kettő üreg volt. Tehát egyenesen a másikba – amiből nem a morgás jött – indultam. Nem volt rajtam zokni, de nem törődtem vele, hogy a lábam inkább egy hideg boncolásra való végtagra hasonlít, mintsem egy egészséges lábra. Mentem tovább. Ez nem egy kis ijedtség volt, hogy haza rohanok és egy óra múlva mit sem törődök, majd az egésszel. Nem! Ez halálos félelem volt! Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi lelt, vagy, hogy mi történik. Csak azt tudtam, hogy menekülni kell! És ha elesek vagy valamit elügyetlenkedek, akkor nekem befellegzett! De, így is egy kicsit megcsúsztam a hideg talajon, de gyorsan nekidőltem a falnak és mentem tovább. Nem szabad megállni, menj tovább! Ismételgettem magamnak, de mindhiába, egy kisebb kanyarnál folytonosan megcsúszott a lábam, és ismét a falnak kellett dőlnöm, hogy ne essek tényleg hanyatt. Egyszer csak feltűnt, hogy egyre mélyebben megyek a föld alatt és, hogy a padló kicsit vizes. És rájöttem, hogy közel járhatok valamiféle zsákutcához. Erre a gondolatra csak még jobban kivert a víz. Ha az a valami valóban engem követ – amire a nyakamat tettem volna – akkor nem lesz időm visszafordulni és akkor nekem végem. Ostorcsapásként értek ezek a szavak: végem, meghalok. Addig, míg Edward velem volt, sosem féltem annyira, mint most. Nem volt velem. És én teljesen egyedül voltam, az örökös balszerencsémmel „megáldva” s az életem egy hajszálon függött - megint, de ezúttal valóban meg fogok halni. És ebben a legszörnyűbb az, hogy semmit nem tehetek ellene! Minden egyes porcikám egyre jobban fájt és lassult, majd nem bírtam tovább. Megálltam. Lassan lecsúsztam a földre. Behunytam a szemem, nem gondolkoztam csak visszaemlékeztem Edward arcára és hangjára. Éreztem, hogy a szörny egyre közelebb ér, majd hozzám ér. Hideg volt. Egy percre, Edward érintésére emlékeztetett, de a pillanat elmúlt és felváltotta a mindent betakaró sötétség. És egy halk hang azt mondta: „Minden rendben lesz Bella, itt vagyok.”  És a csodálatosan szép hang elhalkult, majd teljesen eltűnt. Emlékeztem még, hogy valaki beszél valakihez, de csak messze tűnő morajlásnak hallottam.

  Majd megint azt a hangot hallottam. Nem azt a gyönyörű melódiát, hanem azt a hangot, ami vonzott. Éreztem, hogy meg kell találnom. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam. Csak nagy sötétséget és egy hideg kéz érintését. Jól eset a hideg és mikor megláttam Edward arcát leírhatatlan boldogság áramlott szét a testemben. Nem tudtam megszólalni, de nagy nehezen felültem és átöleltem. Ekkor vettem észre, hogy a többi Cullen is itt van. És, hogy ez nem is egy barlang, hanem Edward szobája. Mindenki ijedten, de megkönnyebbülve nézett rám. Az a hívogató hang is elhalkult. Megint Edwardra néztem aki most már nyugodtabban nézett a szemembe. Sóhajtottam, majd megkérdeztem, hogy mi történt velem. A válasz valósággal megrémített.





*

Megtudtam, hogy mi történt. Mindent. Megtudtam, hogy én vagyok a kiválasztott s, hogy nekem kell vigyáznom az élet kővére, ami inkább egy gyémántkőre hasonlított. Azt is megtudtam, hogy miért vonzz annyira.

-          Ez természetes dolog. – magyarázta Carlisle – Ugyan, ilyen nem történt vagy ezer éve, hogy egy halandó lenne az élet kövének őre, de te már bebizonyítottad, hogy egyáltalán nem vagy átlagos ember. – mosolyodott el, de a szeme elárulta, hogy ez nem az egész történet.

-          Van még valami? –kérdeztem, s tudtam, hogy most jön az a rész, ami kevésbé jó.

-          Igen. Mire emlékszel?

-          Arra, hogy mentem haza, majd egy fehér villanás és abban a kriptában ébredtem. – mondtam szűkszavúan, azt mégsem mondhattam, hogy menekültem egy… valamitől.

-          Amire nem emlékszel az-az volt, hogy…

És itt kezdődött az igazi kalamajka! Megtudtam az egész históriát, de sejtettem, hogy így is valami kimaradt. Kiderült, hogy a „fehér foltok” valóban akkor keletkeztek – ahogyan sejtettem -, mikor a kő irányított. Tehát mikor megláttam azonnal hipnotizált. Pedig nem nagyon hittem volna, hogy ilyen könnyű engem hipnotizálni. És azután következett az egész cirkusz. Elindultam a kő után. Amit mellesleg a Volturi tagja közül valaki magánál tartott, hogy engem csapdába csaljon. Sikerült. Nem tudtam gondolkozni, amíg a kő hatása alatt voltam. De ahogyan hallgattam a történteket egyre jobban kezdett eszembe jutni, hogy mi is történt. Ezt az nehezítette, hogy a valóság és az illúzió kezdett összegabalyodni, s én már csak nehezen tudtam rájönni, hogy mi is, ami igaziból megtörtént s mi, ami nem. Kezdett egyre tisztább lenni a kép. Emlékeztem, hogy miután az egyik vámpírral beszélgettem utána elindultunk valahová. Valószínűleg abba a kriptába. De, hogy miért azt csak Carlisle magyarázata után tudtam meg. Egy szertartásra kellett mennem. Egy önfeláldozós félére, ami annyit tesz, hogy engem „feláldoznak”, mármint a véremet, és amelyik vámpír iszik a véremből az fog ezen túl az élet kövére vigyázni. S, hogy miért olyan fontos ez a nyavalyás kő? Csupán azért, mert aki ezt „birtokolja” az korlátlan tisztességgel lesz gazdagabb. Ezt, úgy lehetne „lefordítani”, hogy akié a kő azt egyetlen vámpír sem tudja megölni, mert ő lesz a fő vezető. Ezért érthető, hogy Aro miért akarja megkapni a kő őrzőjét, vagyis engem. Nem akar kockáztatni, mert bárkié lehet a hatalom. Csak az volt a probléma, hogy én nem akartam ezt! Nem akartam őrző lenni én csak Edwarddal akartam lenni, hogy boldogok legyünk. De nem, mit kaptam? A szokásos balszerencsém hozta a formáját, annyi ember vagy vámpír közül pont nekem kell őrzőnek lennem!

 Szomorúan néztem ki az ablakon és tudtam: kész, ennyi volt, vége. Az előbb egy szörnyetegtől féltem, most pedig saját magamtól. Mikor lesz ennek már vége? Szívesen oda adnám a balszerencsémet!













2.

Vihar



Az éjjel a saját szobámban aludtam. Miután Edwardnak vagy egy órát könyörögtem, hogy menjen el vadászni, a többiekkel együtt. Nem volt rá jellemző, de belegyezett. Ez nekem nagy megnyugvást jelentett, ugyanis volt egy tervem. Persze nem lesz könnyű kivitelezni, főleg, hogy Alice állandóan figyeli a jövőmet, de talán, ha nem tervezem el magamban a dolgot, akkor sikerülhet! Egyszer már sikerült…

 Felkeltem az ágyamból. Gyorsan felhúztam a farmerom és a cipőm – a pólómat már lefekvés előtt felvettem -, majd hangtalanul kiléptem a folyósóra. Halkan lementem a lépcsőkön, ügyelve, hogy Charlie nehogy meghallja.

 Most kivételesen szerencsém volt. Ilyenkor általában mindig az „én” kezemre játszanak a dolgok, ha épp meg akarok halni. Felvettem a kabátomat, s kiléptem a bejárati ajtón. Hideg szél csapta meg az arcomat, de nem törődtem vele. Egyenesen, határozottan mentem tovább. Mindennek a vége felé. Én ugyan nem láttam senkit, de biztos voltam benne, hogy engem nem nagyon is látnak. Ez már valamiféle bevésődés, hogy érezzem, hogy én nem látok senkit, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. És akkor láttam meg az elsőt. Az első vérvörös szempárt. Ami jelezte, hogy ezek nem jófiúk. Nem holmi kis játékból, foglalkoznak a közönséges emberi fajjal, hanem fontos tervük van velük. És most én voltam a cél. Egymás után jelentek meg a vörös szempárok, míg az első szemnek kezdett a teste is kirajzolódni. Lassan megjelent egy hófehér kar, majd egy váll, végül egy arc. Tudtam, hogy ki az: Jane. Már „volt szerencsém” találkozni vele. Most is ugyanolyan volt. Ugyan az a kislányos arc, ami egyszerre volt gyerekes és vérszomjas. Tudom, hogy butaságnak hangzik s már rég megszokhattam volna, de most is meglepődtem, hogy semmit sem változott. Angyalian mosolygott rám, mintha örülne nekem. A fejével intett nekem, hogy menjek közelebb, vagy, hogy induljak? Mindenesetre az összes többi szem eltűnt és éreztem, hogy mögöttem állnak és arra várnak, hogy elinduljak. Vagy arra, hogy Jane-től kapnak-e felhatalmazást arra, hogy ők vigyenek tovább. Tudtam, hogy erre vártak, hogy megadjam magam, s most, hogy ez megtörtént nincs semmi konkurencia. A családom valahol messze vadászik, mit sem sejtve az én tervemről és elhatározásomról. De ez így jó. Nem akarom, hogy tudják, még nem. Nem akarom, hogy megakadályozzák, hogy valami történjen, ami elkerülhető.

  Ezért lassan elindultam. Hozzám képest gyors volt, de a vámpírokhoz képest csigalassú lehettem. Ezt abból is tudom, hogy mögöttem folyton-folyvást valaki felmordult. Az úton mentünk, majd egy kanyarnál lefordultunk. Nem ismertem ezt az utat, de minden vámpír otthonosan mozgott, ezen csöppet sem lepődtem meg. Elhaladtunk egy nagy kidőlt fa mellett, de mentünk tovább, mit sem törődve a figyelmeztető táblával, miszerint: illetékteleneknek behatolni tilos! Ezek a szabályok nem vonatkoztak a vámpírokra, én is figyelmen kívül hagytam a figyelmeztetést és mentem egyenesen tovább. Már jó ideje mentünk, s már fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Valószínűleg egy rég használt építkezési vállalat egyik színhelyén mentünk át. Mindenhol egy kisebb házikó volt, úgy 25 méternyire egymástól és alattunk valami furcsa folyadék volt, ami gőzölgött. A keskeny fapadlón, amin haladtunk egy vékony fekete színű kerítés védte az ügyetleneket, nehogy beleessenek abba a löttybe. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem értettem az okát. Elvégre épp egy seregnyi vámpírral sétálgatok az éjszaka kelős közepén, akkor mi lehetne ennél ijesztőbb?

 Megérkeztünk egy barlang bejáratához. Még mindig az erdőben voltunk, de itt sokkal kevesebb fa volt, épp csak egy-egy valahol. Elindultunk be a barlangba. Egyedül az én lépteimet lehetett hallani visszaverődve a barlang vízhangjában. Nagyon csúszós volt a padló, a plafonról víz csöpögött, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Próbáltam az utat figyelni, de minden próbám, hogy a vak sötétségben valamit is kivegyek egyenlő volt a nullával. Így tehát Jane fehér bőrének a körvonalait követtem. Egyre mélyebbe és mélyebbre mentünk, míg ki nem értünk egy terembe. Itt a dohos szagot felváltották különféle virágillatok, ami egy ravatalozóra emlékezetett. Pont, mint amikor Volterrában voltam.

-          Ejnye, Jane, a mi szegény kis Bellánknak túl sötét van. – hallatszott egy dallamos hang, és ekkor eszembe jutott, hogy kinek volt ilyen udvarias a hangja: Aro-nak. Kirázott a hideg. Egy pillanattal később fényáradat árasztotta el a termet. És ekkor a vér is megfagyott az ereimben. Az egész terem pontosan, úgy nézett ki, mint Volterrában. Körbe néztem és azonnal rájöttem, hogy ez most olyan „kedves” viszontlátás lesz. Az egész helyiségben vámpírok sorakoztak, olyanok is, akiket soha életemben nem láttam. De nem ijesztettek meg. Lehet, hogy a sokk miatt volt, de nem féltem. Nem érdekelt. Tudtam, hogy meghalok, én, csak azért könyörögtem magamban, hogy a családomnak ne essen baja. Igaz, hogy ők is vámpírok voltak, de láttam már, hogy egy vámpírt is meglehet ölni. Borzalmas volt belegondolni, hogy a majdnem családom az én helyemet kövesse. Főleg, ha Edward lenne itt, valószínűleg inkább én vetném magam a démonok elé. De szerencsém volt! Én voltam itt, és nem más. Én, aki semmit sem ér, én, aki reménytelenül beleszeretett egy vámpírba, én, aki egy őrzőként a véremet fogom feláldozni egy csapat „nagyrangú” vámpírért.

-          Bella, de rég láttalak. – mosolygott Aro kedvesen, de tudtam, hogy ez azt jelenti: „Légy üdvözölve már vártuk, hogy mielőbb megkapjuk a véred.”   Nem válaszoltam, csak a szemébe néztem.

-          Nos, jobb lett volna, ha vámpírként találkozunk megint és nem ilyen körülmények között. – Bólintottam. Nem szóltam egy szót sem, de így is tudták, hogy kész vagyok meghalni. Kíváncsian nézett rám, mintha valamin nagyon tanakodna, de ez alig tarthatott néhány pillanatig. Mindenki koromfekete szemekkel nézett rám, mintha én lettem volna a világon az utolsó étel. Nem mondtak semmit, de én elindultam. Egyenesen Aro-hoz és ő is elindult, de nem felém, hanem egy koporsó kinézetű asztalhoz. Egy kis lépcső vezetett fel, de ő máris ott volt, én is lassan felértem. Senki nem szólt semmit, de nem is volt rá szükség. Fizikai kommunikáció nélkül is megértettük egymást. Nem telepatikusan, de tudtam, hogy itt a vége. Ekkor Aro egy kést vett a kezébe és közelebb lépett hozzám. A nyakamhoz emelte, én lecsuktam a szemem és reménykedtem, hogy hamar vége lesz.

 Ekkor egy fülsiketítő robbanást hallottam, de nem nyitottam ki a szemem. A kés pengéje ugyanis megvágta a nyakam. Bizonyára nem kicsit, csak az eszméletvesztés miatt érzem kicsinek- gondoltam magamban. A hang egyre hangosabb és egyre elviselhetetlenebb lett, de minden erőmmel próbáltam arra őszpontosítani, hogy csend legyen. Hideg karokat éreztem magam körül. De nem nyitottam ki a szemem. Hangfoszlányokat is kezdtem érzékelni. Most próbáltam kinyitni a szemem, de hiába. Egyre hangosabbak lettek és éreztem, hogy valaki felemel. És a nyakamra is tesznek valamit. A szemem még mindig makacskodott, így inkább próbáltam a hangokra figyelni. Először gyönyörű dallamnak hallottam, majd mintha a moraj szavakká kezdett volna formálódni végül kivettem az első mondatott: „Bella, nyisd ki a szemed!” Parancsolt rám az egyik legszebb hang, de nem értettem, amit kért. Éreztem a hangsúlyából, hogy valamit kér, de nem tudtam, hogy mit. Az elmém lassan kezdett eltűnni és felváltotta valami csodásan megnyugtató melegség, de egyben ijesztő is. Nem tudtam, hogy ki az a Bella. Ekkor egy másik hangot hallottam, ami sokkal türelmesebb, de kétségbeesett hang volt: „Siess Edward, el fog vérezni!” Ez már szinte kiabálás volt, reményveszettnek hangzott. Szerettem volna megmondani nekik, hogy nincs semmi baj, de nem tudtam semmit tenni. Nem éreztem végtagokat, szagokat, a hangokat is alig. Nem tudtam, hogy ki vagyok, vagy, hogy mi. Nem is számított. Nem zavart semmi, de az a név… Edward… mintha nagy jelentősége lett volna az életemben. Vagyis a régi életemben… Ekkor a kellemes hang megint megszólalt, de szinte kiabálva, kétségbeesve, szomorúan és… szerelmesen. „Nem, nem! Bella, szerelmem nyisd ki a szemed! Bella, nézz rám!” Ordította szinte sírva.

 És ekkor valami történt. Mintha valami a legmélyebb tudatalattimba hatolt volna, szinte automatikusan teljesítettem a kérést. Kinyitottam a szemem. Láttam Edward elgyötört, siralmas és dühtől izzó arcát. Mikor rám nézett a dühöt azonnal felváltotta az aggodalmas tekintett. Gyengéden megsimogatta az arcomat, ami most enyhítő hatású volt, ugyanis most éreztem, hogy mennyire fáj a fejem. Mintha egy hatalmas fejszét vágtak volna a fejembe, úgy éreztem magam, de már mindenre emlékeztem. Edward karjában feküdtem és – bár, mindenem sajgott – boldog voltam. Nem akartam soha semmit, úgy, mint Edwardot. Felemelt és elindultunk. Ez volt az utolsó emlékem, valószínűleg elaludtam…

*

Kinyitottam a szemem. A szobámban voltam. De ez, hogy lehet? Az ágyamban fekszem, és… Edward ölelt szorosan, ezért megfordultam és ránéztem. Kíváncsi volt a tekintete.

-          Minden rendben? Jó sokat aludtál.

-          Aludtam? De, hisz az előbb jöttem vissza.

-          Mi? Honnan?

-          Hát… abból a kriptából, és az a sok vámpír… Ott volt Jane, meg Aro és az összes Volturi tag. – magyaráztam

-          Ah, most már értem. De meséld el, hogy mi történt veled. – mondta, egy halvány mosollyal. Nem értettem, hogy miért így viselkedik, de elmeséltem. Elmeséltem a barlangot, aztán, hogy én egy gyémántkő őre vagyok, s azt is, hogy fel akartam áldozni magam. De azt persze csak nagyon szűken, de Edward így is tudta, hogy több volt e-mögött. Furcsa mód nem láttam rajta, azt a félelmet, mint mikor ilyesmit mondok. Furcsa volt az arckifejezése. Meglepett, kíváncsi és… lenyűgözött.

 És meg is tudtam a magyarázatot: mindezt csak álmodtam. Képtelenségnek tűnt, de senki semmit nem tudott arról a kőről. Semmi irányító kő nem létezik, ami a vámpírok dolgait irányítaná. Tehát semmi sem történt. Nem üldözött senki. Azok a hideg kezek, bizonyára Edward kezei voltak. És a későbbi hangok is csak a fantáziámban voltak valóságosak! És akkor megnyugodhatok… Leült mellém, és gyengéden átölelt. Hozzá bújtam, és furcsán megnyugtató volt, hogy ez mégis csak egy álom volt. Az álmaimban is Edward védett meg, de ez nem fog sokáig így maradni. Előbb-útóbb én is hozzá fogok tartozni. Teljesen. Vámpírként, hamarosan…



VÉGE.