Abigel pályázata

Gyémántkő





Bella szemszöge



Szép, napos szombat délelőtt vonta sugarai fényébe Forks kicsi városát, ami igencsak ritkaság számba ment. Edward és a többiek már tegnap elindultak a szokásos kéthetenkénti vadászatukra,… már nem kellett rám vigyázniuk. Először hagytak nyugodt szívvel magamra.

Viktória, az egyetlen ellenségem halott. Végre mindannyian fellélegezhettünk, Edwarddal pedig boldogabbak voltunk, mint valaha.



Úgy döntöttem, hogy kitelepszem a kertbe. Vittem ki magamnak egy plédet, majd miután leterítettem, elnyújtóztam rajta. Lehunytam a szemem, és élveztem, hogy a napsugarak simogatják az arcomat.

„Milyen békés minden.” - állapítottam meg magamban. Minden annyira csodálatos volt, pont, mint egy tündérmese. Edward végre beletörődött, hogy nincs mit tenni, mi egymáshoz tartozunk! Nem tud eltántorítani az elhatározásomtól, hogy hozzá hasonlóvá váljak.

Hamarosan összeházasodunk, és én hivatalosan is Mrs. Cullen leszek. Egy pillanatra megborzongtam a gondolattól. Igaz, már nem hadakoztam kézzel-lábbal az esküvő ellen, kezdtem beletörődni a sorsomba. Hiszen az én sorsom Edward, és az, hogy hozzá tartozhatok számomra a legcsodálatosabb dolog a világon. Annyi mindenen mentünk keresztül...

Először ott volt James... aztán Volterra... aztán Viktoria... A lábadozásom, amit Ő annyira nehezen viselt, mert mindennap magát hibáztatta azért, hogy James megsebesített. Amikor a születésnapom után elhagyott... ez a tette – most már biztosan tudom – neki ugyanannyira nehéz volt, mint nekem. Mennyire szenvedhetett. Ott Volterrában, abban a sötét sikátorban, ahol az utolsó pillanatban megláttam, és magához ölelt, akkor jöhetett volna bármi, mert én, az Ő karjaiban félelem nélkül néztem volna szembe a halállal. Bármit feláldoztam volna,… magamat is, gondolkodás nélkül, csakhogy Ő élhessen...

Amikor együtt néztünk farkasszemet a Volturival, - egy félreértésen alapuló - elviselhetetlen fájdalmában.... meg akart halni, mert azt hitte meghaltam. Igazi Rómeó és Júlia történet,... ha akkor későn érkezem, ugyanúgy végeztük volna, mint ők. Rómeóm meghal, én pedig követem a halálba...

Szerencsére nem így történt, és mindig hálás leszek Alice-nek, hogy azon a végzetesnek indult napon olyan gyors kocsit lopott a mentőakcióhoz.

Aztán ahogy Edward összefoltozta a sebeimet, ahogy újra egymáshoz illesztette az összetört szívem milliónyi darabját, ahogy a segítségemre volt, ahogy türelmesen szeretett, hogy ismét teljesen éppé váljak… Peregtek az események lelki szemeim előtt…

Majd jött Viktoria... - újra rémálom, félelem, szövetség, csata - és Edward végül megölte, de azt hitte félek tőle, mert szemtanúja voltam annak a szörnyű harcnak. Micsoda képtelenség! Én akkor a megmentőmként néztem rá, aki megszabadított végre a rémálmaimtól.

Minden egyes percben hálát adok a sorsnak, hogy ezt a mesebeli lényt mellém rendelte, hogy a lelkét az én gondjaimra bízta.





Charlie egészen jól fogadta, amikor bejelentettük neki az esküvőt. Azt mondta, számított rá. Végül is igaza van, hiszen Edward és én egymás számára az éltető oxigént jelentjük. Egyikünk sem lenne képes a másik nélkül létezni.

Reneé jól mondta: követjük egymás mozdulatait. Annyira hihetetlen. Életem első szerelme, aki a legcsodálatosabb lény ezen a világon… Számomra még mindig képtelenségnek tűnt, hogy belém szeretett, belém, az ügyetlen, esetlen emberlányba.

Amíg nem volt mellettem, hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban. Nélküle nem lehettem egész… hiába próbáltam létezni nélküle… nem tudtam.

Charlie nagyon nehezen békélt meg a gondolattal, hogy Edward visszajött, és újra együtt vagyunk, de végül elfogadta. Foggal-körömmel kapaszkodtam Edwardba, és ő ez ellen semmit sem tehetett.

A végtelen űr lassan szűnt meg a szívemben,… de megszűnt.

Jake nem volt képes betölteni.

Jake… az én személyes napom. Milyen kegyetlenül bántam vele pár nappal ezelőtt… Elmentem hozzá, hogy megbeszéljük,… hogy elmondjam neki a nyilvánvalót,… hogy én Edwardhoz tartozom.

Azon az éjszakán Edward végignézte a szenvedésemet,… ahogy keservesen zokogtam, amiért beletapostam a legjobb barátom lelkébe. A két mágnest nem voltam képes egymáshoz illeszteni… a szívem két különálló részét,… amit ők ketten töltöttek be.

Azt gondoltam, hogy őket próbálom egymással megbékíteni, mágnesként egymáshoz illeszteni,… de nem… NEM! Én a szívemet próbáltam összeilleszteni. Aztán azon az éjszakán az egyik darabja végleg leszakadt… hangosan, kegyetlenül, majd feloldódott a testemben.

Edwardnak akkor milyen nehéz lehetett látni,… ahogy zokogok, ahogy a fájdalom belülről marcangol. De nem voltam képes nélküle… önző voltam, és még Ő hitte magáról ugyanezt.



Szegény Jake! A legnagyobb bánatom, hogy már semmit sem tehetek érte… nincs mód rá, hogy enyhítsek a szenvedésén, hogy eltöröljem a fájdalmát. Én vagyok a hibás! Amikor Edward elment, szükségem volt rá! Belé kapaszkodtam… Akkor is önző módon… csak magamra gondoltam. Hagytam, hogy Jake mellettem legyen, hogy belém szeressen, aztán… aztán kegyetlenül félredobtam, amikor már nem éreztem életmentő szükségét.

Nagyot sóhajtottam. Tudom, hogy nincs mentségem rá, de ha a szíved darabokban hever,… és jön valaki, aki jobbá teszi a szürke hétköznapokat, és megvigasztal… figyeli minden rezdülésed… segít, hogy túlélhesd, hogy ne zuhanj bele a kétségbeesés tengerébe… akkor elfogadod a feléd nyújtott kezet, akár helyes, akár nem… Értem csak ő nyújtotta ki a kezét… beragyogta az üres életemet. Igen, üres volt, mert aki betöltötte elment. Edward elment, és én Jake nélkül nem lettem volna képes túlélni. Csak léteztem… mintha csak egy buborék vett volna körül, amin semmiféle külső hatás nem jut be, és belülről sem jut ki semmi.



De már vége… vége… már ép vagyok… a mesebeli hercegnek köszönhetően, aki egymáshoz illesztette a milliónyi szilánkot, hogy a mellkasomban dobogó szerv képes legyen megint érezni. A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy visszajön… a láthatatlan kötelék, ami összekötötte a lényünket sosem szakadt el, sosem engedte el a másikat, mindvégig egymáshoz tartoztunk.



Próbáltam mindenre visszaemlékezni a gyatra emberi memóriámmal. Az első találkozásra,… amikor először megpillantottam,… amikor biológián olyan furán viselkedett, mert szomjas volt, és a vérem énekelt neki. Amikor megmentett Port Angelesben, amikor rájött, hogy mindent tudok,… amikor először vitt el a rétünkre,… amikor először érintettem meg,… amikor mintákat rajzoltam a karjára,… amikor először megcsókolt,… és nekem kihagyott a szívem egy pillanatra. Magamban somolyogtam, mert erre eszembe jutott, hogy a kórházban azzal kísérletezett, kiakad-e a monitor, mikor az arcával felém közelít, majd megcsókol.

Aztán ott Volterrában,… amikor úgy csókolt… olyan szenvedélyesen… semmi óvatoskodás…

és az, az este, amikor náluk aludtam… amikor fogságba ejtett… amikor megmutatta, mire jó az ágy… vagyis csak egy részét… aztán mikor a harc után… ott a réten… letámadott…

Szerencse, hogy most nem láthat, mert éreztem, hogy erre a gondolatra az arcomba tódul a vérem…

Aztán a bejelentés… az esküvő.

Kinyitottam a szemem az ujjamra pillantva, melyen ott díszelgett a gyönyörű gyémántgyűrű. Ami a bejelentéskor vasmacskaként húzta a mélybe a kezemet. De Edward nem engedte elmerülni. Nem engedte, hogy a zsebembe rejtsem a bizonyítékot.

A köveken megtört a napfény szikrázó csillogást kölcsönözve az összetartozásunk szimbólumának.

Úgy csillog, ahogy Edward, – állapítottam meg gondolatban – ahogy tökéletes Adonisz testén a napsugarak lélegzetelállító fényjátékba kezdenek.



A tekintetem óhatatlanul a karkötőmre tévedt. A farkas és a vámpír… a fafaragott és a gyémánt jelkép. Jakob és Edward…

Szegény Jake, még mindig az ágyat nyomja.

A beszélgetésünk óta nem hívott… én pedig nem mertem. Féltem, hogy elutasít… Hogy már barátként sem kellek neki… Ugyan ki vágyik olyan barátra, aki beletapos a lelkébe…

Edward lelkébe is beletapostam, – erre a gondolatra összeszorult a mellkasom – amikor ott a hegyen engedtem Jake-nek, hogy megcsókoljon. Akkor mennyire szerettem volna a föld alá süllyedni…

Amikor a harc után Edwarddal először mentünk ki a rétünkre, azt mondta, hogy mindenkinek a kedvében akarok járni. Tévedett. Csak a magam boldogságával törődtem, mindenki másét figyelmen kívül hagyva…

Kihasználtam Jakobot, hogy a magány és a fájdalom elviselhetőbb legyen…

Kihasználtam Edwardot, amikor a Jake-kel történt beszélgetésünk után az ő vállán sírtam ki magam…

A tulajdon szüleimnek pedig a legnagyobb fájdalmat készültem okozni ezen a világon azzal, hogy a vámpírlétet választom, és megfosztom őket a gyermeküktől.

Vadul kifújtam a levegőt…



- Min gondolkodsz? – kérdezte az ismerős angyali hang.



A pupilláim azonnal felpattantak.



- Te mit keresel itt? – ziháltam kikerekedett szemekkel.



Edward lezserül keresztben feküdt előttem a pléden, karjait a feje alatt összefonva.



- Ez aztán a kedves fogadtatás. – sandított felém mosolyogva.



- Ne haragudj! – motyogtam az alattunk elterülő mintás anyagot tanulmányozva. – Csak én úgy tudtam, hogy vadászni mentél. – néztem rá felhúzva a szemöldököm.



- Igen, de nem bírtam nélküled. – vont vállat.



Felém fordulva feltámaszkodott az egyik karjára.

Rövid ujjú, világoskék ing volt rajta, a felső három gombja ki volt gombolva. A nap sugarai oldalról érték csodás Adonisz testét, és millió gyémánt illúzióját keltve játszadoztak hófehér márványbőrén.

Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, a szívem vadul dübörgött a mellkasomban.



- De muszáj vadásznod. – vettem nagy nehezen erőt magamon, miután elkaptam róla a tekintetem. A hangon igen gyengécskére sikeredett. Kicsin múlott, hogy megint el nem kábított. Nem mintha annyira ellenemre lett volna.



- Tegnap éjjel már vadásztam, és hajnalban indultam is vissza hozzád. – simított végig hűvös kézfejével az arcomon, miközben ajkai szegletében megjelent a kedvenc félmosolyom.



Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul, a szívem vadul kalapált, ahogy Edward érzéki ajkai egyre közelebb értek az enyémekhez.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Követtem minden mozdulatát. Ujjaimat hajába fűztem, miközben Ő a tarkómra helyezte hűvös tenyerét, így húzva gyengéden közelebb magához.



Mikor ajkaink szétváltak, mindketten vadul ziháltunk.

Edward rám mosolygott, majd távolabb húzódva törökülésbe ült velem szemben.



- Szóval, min gondolkodtál? – tette fel újra az előbbi kérdését.



- Ezen is, azon is. – tértem ki a válaszadás elől.



- Ühm. – forgatta meg a szemeit, majd felsóhajtott.



- Semmi különös. Tényleg. – bizonygattam.



Nem akartam megosztani vele az eddigi elmélkedésemet, hiszen így is olyan nehezen egyezett bele, hogy átváltoztat. Nem akartam, hogy ismét visszakozzon.



A tekintetem ismét a jegygyűrűmre tévedt.



- Csak az esküvőn járt az eszem. – vágtam ki magam, a szokásoshoz képest meglepő ügyességgel.



- Igen? – énekelte.



A szemei felcsillantak, – ahogy mindig, ha szóba került a nagy nap – miközben kicsit közelebb hajolt hozzám. Nem értettem honnan ez a hatalmas lelkesedés… Persze Őt másképp nevelték, mint engem, és a kor sem egyezett. Nem csoda, hogy nem értettem, mi játszódhat le benne.

Amikor szóba került, hogy miért nem akarok hozzá menni, akkor a beszélgetés végén az 1910-es évek viseletében láttam magam az oldalán, ami melegséggel töltött el. Biztosan tudtam, hogyha akkor éltem volna, akkor ugyanúgy boldog lettem volna az oldalán. Ez nem is kérdés!



Edward kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat.



- Igen. Tudod… a szokásos. – válaszoltam. – Megbotlom… elesem… ilyesmi… - húztam el a számat.



Ez hihető kegyes hazugság volt, ugyanis amióta Alice kezébe helyeztük az esküvőnk sorsát, azóta nem volt olyan nap, hogy ne aggódtam volna az ügyetlenségemből adódó a nagy napon bekövetkező baleset miatt.



Edward felnevetett.



- Nem lesz semmi baj. – lehelte lágyan, végigsimítva az arcomon. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.



- Tudom. De akkor is félek. – motyogtam.



- Ez is csak olyan lesz, mint a bál. – emlékeztetett.



Az első bál… az iskolabál, ahová összeesküvés áldozataként kerültem, és ahol egy vámpír társaságában még táncoltam is.

Halványan elmosolyodtam a kedves emlék hatására.



- Azt mondtad akkor, hogy nem is volt olyan szörnyű. – emelte fel a fejem az állam alá nyúlva, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.



- Nem, nem volt. – ismertem el. – De ez akkor is más.



- Tévedsz. – lehelte, majd ajkai újra rátaláltak az enyémekre.



Az illata elbódított.



- Oké. – adtam meg magam, – vadul zihálva – még a csók hatása alatt.



A balkezemet gyengéden a tenyerébe fogta. Ellágyult a tekintete, ahogy a nagyfényben megcsillanó gyűrűmet figyelte.



Ebben a percben minden megszűnt létezni körülöttem. Nem érzékeltem a külvilágot. Edward tökéletes arcvonásait fürkésztem, és elvesztem bőrének ragyogásában. Az én saját gyémántom! A legértékesebb ajándék, amit valaha is kaptam.



Számomra a gyémánt, mint olyan az Ő jelképe volt. Az én gyönyörű mesebeli lényemnek, angyali szépségű Adonisz testének a szimbóluma. Nekem Ő volt a legértékesebb gyémántkő. Ő sosem volt csiszolatlan, mindig is valódi fényében tündökölt, beragyogva az én addig átlagos emberi életemet.