Helooo.

Sziasztok

most írom a frisset.
A holnapi nap fojamán fel fog kerülni.
Nah de a lényeeg.

Megy az ajándék mailbe csajjooook.:P

puszill titeket: Szandi

VÉGSŐ EREDMÉNYEK!!!!!

Tehát mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját.
Dolgoztattok vele és le a kalappal elötettek.Nagyon tetszettek az ötleteitek.
Sok féle verziót olvashatunk és mindben más fogott meg de csak a három legjobbat választhatom ki.
De szerintem itt mindenki nyert.NYertem én azzal h beküldtétek és ilyen csodálatos munkákat olvashatam.
Nyertetek ti a pályázók akik megírhatták és a szavazók akik úgyanúy mint én csak csodálhatuk ezeket a fantasztikus sztorikat!
MIndenkinek köszönöm a munkáját.
Nem is húzom az időt tovább, hosszú hétvégém lesz.
ÉS még a frissel is rágjátok a fülem, ami hétfőn fennt lesz:)

3.helyezett:vampire nori és Abigel
2.helyezett:Szabó Niki
1.helyezett:Gicus

A harmadik poszton osztoznottok kell.
Magyarázat.:
Vampire nori: nagyon tetszett ahogy megformáltad az alakokat, olyan vt amilyet elképzeltem:Dköszönöm
Abigel: A tiéd is nagyon tetszett, a történet ugye még az emberi belláról szól, nagyon tetszett.
Itt nem tudtam választani, ezért ti kaptáttok:D

Gratulálok.
Az ajándékok legkésőbb péntekig mindenki megkapja:D
puszil titeket: Szandi

UI.mailben vagy akár itt kérem kommentelni az eredményeket:D

Eredmények.

Sziasztook:D

Már meg van a döntésem!

És hangsúlyozom NEM a szavazatok döntenek, sokat számítanak de az csak segítség nekem hogy lássam hogy szerintettek melyik volt a legjobb:D

Ha a szavazás lezáruk kiírom az eredményeket!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

puszi Szandi

Hajajj, az a helyzet, hogy véletlenül elírtam Nóri nevét, siettem és a netem is szaakszik.
Megpróbáltam áttírni, de már nem engedi, viszont ha törlöm az eddigi szavaztok bukknak.
Ne haragudj Nóri:(
Tehát nem Szölősi Nóra HANEM SZÖLLŐSI NÓRA.
SZAVAZZATOK ÉS GYŐZZŐN A JOBBIK:D

Ne haragudj Nóri:S
 Szandi

Szabó Niki pályázata

Gyémántkő

Észre sem veszi az ember, hogy a nappalok és az éjszakák milyen gyors egymásutánban követik egymást, ha a köztes időt van kivel eltöltenie. Mióta összeházasodtunk Nessie-vel, nagyot fordult velünk a világ. Már nem kellett Edward és a Cullen család többi tagja elől bujkálnunk, mert azáltal, hogy összekötöttük az életünket, a minket fogva tartó erkölcsi láncok lehullottak, és mi szabadon vétkezhettünk. Persze nem egy vacak papír vetett vissza minket, hiszen amikor Nessie megszületett, a szívembe már akkor beleégett a neve.

A nászutunkat Alice egy szigetre szervezte meg, ahol Bella és Edward is töltötte a mézesheteit. Kicsit ódzkodtam attól, hogy oda kell vinnem Nessie-t, ahol a szülei is jártak, de megláttam a csillogó szemeit, és azonnal áldásomat adtam rá. Hogyan is mondhatnék nemet azoknak a csokoládébarna szemeknek, amik olyan gyöngéden pillantanak rám? Az olyan lenne, mintha a nagy erejű szélvihar ellen harcolnék: felesleges és szánalmas.

Unatkoztam a házban a kanapén elnyúlva, pedig a finom vacsora, amit Nessie főzött, kicsit elnehezítette a pilláimat. Van egy olyan sejtésem, hogy szándékosan etetett álomba, hogy bűntudat nélkül hagyjon magamra. Esme szigete, amit Dr. Cullentől kapott, nemcsak természetes, hanem a mesterséges pompáival is elvarázsolta az ide látogatót. Néhány éve ugyanis a doktor egy üvegházat építtetett a feleségének, mivel köztudott, hogy Esme imádja a virágokat. Amikor megérkeztünk, Nessie egy bűnbánó csók után kacagva illant el a házba. A délutánt a virágoknak szentelte, az éjszakát pedig nekem. Nem ez volt ugyan az első együttlétünk, de ha jobban belegondolok, nekem minden csók és érintés eget rengető volt és szédítő. Talán ezeknek az emlékeknek köszönhetően, vagy csak az unalom bírt rá, de Nessie után indultam.

- Bejöhetek? – kopogtam be az üveg ajtaján.

Ez a ház olyan volt, mint egy tükör, ahonnan minden egyes négyzetcentiméterről az arcom köszönt vissza.

- Sajnálom – tárta ki előttem az ajtót Nessie. Az arca kipirult a bent lévő párától és a melegtől, a vörös haja, aminek a selymes tapintását már az ujjaim között éreztem, itt-ott rendezetlenül állt. A földet söprő fehér flanel hálóingje pántja lecsúszott a válláról.

- Úgy nézel ki, mint aki ezer húsevő növénnyel harcolt – állapítottam meg nevetve, és magamhoz rántottam.

- Csak egyik cserépből a másikba ültettem át az egyik virágot – forgatta a szemeit és lágyan megcsókolt.

- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz munka. – Tetőtől talpig végigmértem a testét és rájöttem, hogy akkor is ő lenne a számomra a legszebb, ha föld borítaná a kezét és levelek lógnának a hajából.

- Jól szórakozol rajtam, Jacob Black? – vont kérdőre felszegett állal és elhúzódott tőlem.

- Legutóbb az esküvőnk napján szólítottál a teljes nevemen, amikor kimondtad a boldogító igent.
- Nem kell emlékeztetned, nem felejtettem el. – Újra elmosolyodott és összekulcsolta a kezeinket, majd bevezetett az üvegház belsejébe.

Virágtenger fogadott, és a szirmok sokszínűsége színhullámok ezreiként csapódott a szemem világának. Az egyedüli biztos pontom a hullámzó tengerben Nessie kissé hűvös bőre volt. A hosszában végigfutó asztalokon virágok sorakoztak, a mennyezetről vízpermetek csövei lógtak. Ahogy elhaladtam mellettük, a kezemet végighúztam selymes levelükön.

- Nagyon szép itt minden – jegyeztem meg halkan.

- Esme nevében is köszönöm – suttogta Nessie, mikor megállt egy agyagcserépnél, amiből egy ötágú, csillag alakú és hófehér szirmú virág nőtt ki. – Ugye milyen finom illatú?

A virágot, aminek nem tudtam a nevét, a kezébe kapta, és az arcom elé tartotta. Amint megéreztem az illatát, egy mező jutott az eszembe, ahol ugyan még sohasem jártam, de a képzeletem erre a helyre repített, ahol a nyugalom apró virágokként testet öltve vett körül minket.

- Olyan az illata, mint a tiéd – mormoltam becsukott szemmel. Nessie szívverése felgyorsult, tisztán kihallottam, ahogyan a bordáit verdesi.

- Nem a virágnak kell hozzám hasonlítania, hanem nekem őhozzá – felelte, miközben elcsuklott a hangja.

Kinyitottam a szememet és Nessie bájosan félénk féloldalas mosollyal az arcán figyelt engem. Olyan könnyedén csusszant a tenyerem a derekára, hogy észre sem vettem.

- Te ellentmondasz minden természeti törvénynek, mert annyira gyönyörű vagy – bókoltam határozottan és puha csókkal jutalmaztam őt. Nem támogattam, ha kárt okoztak az anyatermészetnek, de fontosnak tartottam letépni ennek a fehér virágnak egy szirmát, hogy Nessie hajába tűzhessem.

- Jázmin – kapott a kis virághoz és szórakozottan megérintette. - Ne beszélj butaságokat! – zihálta Nessie akadozó nyelvvel, amikor a másik tenyeremet is a csípőjére illesztettem.

Nem sokat teketóriáztam, azonnal az ölembe kaptam és felültettem az asztalra. Szorosan hozzápréselődtem, a fejemet a melleibe fúrtam és belecsókoltam a nyakába, amire a válasz egy mély sóhaj volt. Az erein még intenzívebb volt a teste illata, amivel keveredett a virágok zamata is. A zsigereimben éreztem, hogy akar engem.

- Jakeee… - nyögött fel Nessie. Az ujjaimmal körkörösen masszírozni kezdtem a bőrét és a vékony flanel anyag alatt könnyen kivehető volt, hogy reszket.

- Csak engedd meg, hogy szeresselek – mormoltam a vállába, és az ujjbegyeimet végigfuttattam a gerincén.

Nessie megengedte, hogy szeressem őt. A lábait a derekam köré fonta, az arcomat a kezébe vette és megcsókolt. Számtalanszor csókolt már meg, és tudtam, mi következik. A hajamba túrt, ami csak annyira volt hosszú, hogy az ujjai játékosan kalandozhassanak benne. Az ajka elnyílt, belelehelt a számba, és az illata, mint valami feromon, megtöltötte a tüdőmet. Volt idő, amikor egy ilyen csók alkalmával majdnem megfulladtam, de most csak még jobban hatalmába kerített a nyers erő.

A kezem lejjebb tévedt. A hálóingje a combjára omlott, de én utat törtem magamnak a csupasz, selymesen forró bőréhez. Nessie légzése lassan hasonlítani kezdett egy haldoklóéhoz, ezért is segítettem neki azáltal, hogy megcsókoltam őt. Miközben a tenyerem egyre feljebb csúszott a combjai között, addig a nyelvem egyre mélyebbre hatolt az ajkai között. Amikor a teste egy érzékeny pontját érintettem, a kezeivel görcsösen az asztal aljába kapaszkodott. Aztán eleredt az eső…

A mennyezetre emeltük a tekintetünket és vízcseppek hullottak az arcunkba. Azt nem tudom, hogyan, de az öntözőrendszer bekapcsolt, és minket, a sűrű lélegzetektől kitikkadt virágokat, vízpermettel locsolt le. Nessie mindig is szívesen nézte, ha vizes vagyok, mert a testem több tíz fokos hőmérsékletétől elgőzölögtek a vízcseppek a bőröm. Most is, mint mindig, hozzám dörgölőzött és élvezte a melegséget, amivel elárasztottam. Egy pillanatra sikerült túlnéznem az elém táruló csodán, és a Hold, ami olyan magasan üldögélt az égbolton, mint még soha, ezüstös fényével áthatolt az üvegablakon, és Nessie víztől nedves testére tévedt. Életemben nem sokszor láttam még drágakövet, de ahogy a vízcseppek beterítették a lenyomatom bőrét, és a Hold sugara megcsillantak azokon, úgy éreztem, hogy a mai este Nessie az én gyémántkövem, ami egyedül csak nekem tündököl.

vampire nori pályázata

A történet a Breaking Dawn után pár évvel játszódik.

Nessie szemszöge



Gyönyörű tavaszi nap volt, a táj szikrázó napsütésbe burkolózott.

Itt, Forksban különösen ritka az ilyen szép idő.

Ma étünk haza Brazíliából. Az utazás csodálatos volt, de örültem, hogy hazajöttünk, mivel már nagyon hiányzott ez a hely. Nem tudom miért, de mindennél jobban szeretem ezt az esős kisvárost.



Ahogy kiszálltam az autóból, a többiek egyből a Cullen-ház felé vették az irányt, én meg csak álltam ott egyhelyben, mozdulni se tudtam. Most csak egyetlen dologra figyeltem.



A terasz lépcsőjénél ott állt Ő, aki a legjobban hiányzott.

A szívem egyre gyorsabban dobogott, amikor elindultam Jacob felé.

Már csak néhány méter választott el minket, amikor rohanni kezdtem. Nem bírtam tovább a lassú tempót, mert mihamarabb a közelében akartam lenni, hogy érezzem az illatát és testének melegét.



Gondolkodás nélkül szaladtam hozzá, és a karjaiba ugrottam.

Ahogy az agyam utolérte a cselekedeteimet, egy pillanatra megrémültem, hogy majd el fog lökni magától.

Megkönnyebbültem, amikor megéreztem, hogy milyen erővel szorít.



- Van fogalmad róla, mennyire hiányoztál nekem, Nessie? – nyögte fájdalmasan.



- Én csak azt tudom, hogy milyen rossz távol lennem tőled. Most, hogy a karjaidban lehetek, sokkal jobban érzem magam. – vallottam be egyszerűen.



A Brazíliában töltött idő alatt néha azon kaptam magam, hogy folyton Jacob jár a fejemben.

Nem tudom, hogy miért van ez, de mostanában valahogy másképp gondolok rá.



Eddig a legjobb barátom volt, sőt, szinte a bátyámnak tekintettem.

Most pedig… Nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. Túlzás lenne  azt mondani, hogy szerelemes vagyok belé, mégis ez a fogalom írta körül a legjobban az érzéseimet.



Arról fogalmam sincs, hogy Ő mit érez irántam, és arról sem, hogy a barátjaként, vagy esetleg máshogy, sokkal mélyebben szeret-e.



De amíg a karjaiban tartott, addig nem foglalkoztam ezzel, sőt mással sem, csak a mostani pillanat érdekelt.



- Örülök, hogy végre itt vagy! – mondta rövid hallgatás után.



- Én is, hogy itthon vagyok. – válaszoltam mosolyogva.



- Meg kell ígérned, hogy nem mégy el mostanában Forks-ból! – kérlelt Jake. A hangja keserűen csengett.



- Megígérem. Amúgy sem akartam elmenni. Szeretem ezt a helyet.



- Látod, ebben nem hasonlítasz Bellára! Ő egy időben utált Forks-ban lakni. Csak azóta szeret itt lenni, amióta megismerkedtek Edward-dal.



- Ezt nem is mesélték! De sok mindent kell még tőlük kérdeznem. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Anyu valaha is utálta Forks-ot. Ő akart a legjobban hazajönni. – nevettem.



- Talán ki kellene csomagolnod… - mondta Jake.



- Lehet… Majd még később beszélünk, és akkor mindent elmesélek az utazásról is. – válaszoltam, és elindultam a ház felé.





Néhány órával később



A La – push-i tengerparton sétáltunk Jacob-bal. Otthonról gyorsan eljöttem, azt mondtam, hogy valamit sürgősen meg kell beszélnem Jake-kel, ami igaz is volt, ugyanis feltétlenül meg akartam neki mondani az érzelmeimnek ezt a furcsa átalakulását.



Már beszámoltam a brazíliai élményeimről, és ideges voltam a beszélgetés további menetét illetően.



De ha esetleg Jake azt mondaná, hogy szerelmes belém, akkor sem lenne semmi se biztos, mivel akármikor megtalálhatja a lenyomatát, és akkor elveszítem őt. És ez nem lenne túl valószínűtlen, ugyanis ilyen már korábban is előfordult.

A többiek meséltek már korábban Sam-ről, Leah-ről és Emily-ről, és hogy Leah-t mennyire megviselte ez az egész. Ráadásul mindennek a bevésődés volt az oka.



Féltem attól, mennyire megviselne engem, hogyha Jacob otthagyna bárkiért is, még akkor is, ha tudom, hogy ezt a folyamatot nem Ő irányítja.



Csendesen sétált mellettem, maga elé meredve, majd hirtelen felkapta a fejét, és a szemembe nézett.



- Nem tudom elmondani, mennyire jó, hogy végre itt vagy. Nem győzöm eleget ismételni. – suttogta mosolyogva.



- Örülök, hogy itt vagyok, és annak is, hogy örülsz. – válaszoltam, de nem néztem rá.



A partot bámultam, meg a napfényben csillogó, hullámzó vizet, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem szabad elfelejtenem, hogy miről is akartam beszélni Jacob-bal.



A baj csak annyi volt, hogy túl gyáva voltam. Nagyon féltem az elutasítástól, és attól, hogy esetleg kinevet.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak egy gyerek vagyok a szemében, akivel jóban van.



- Minden rendben Nessie? – szakította félbe elkeseredett töprengésemet.



- Persze. Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam pár pillanatra. – feleltem csendesen.



- Nessie! Azt hiszem, most már elég nagy vagy ahhoz, hogy Edward nem fogja letépni a fejemet. – Jake-en látszott, hogy erősen gondolkozik valamin.



- Tessék? Miről beszélsz? – fogalmam sem volt, hogy mihez vagyok elég nagy, és hogy miért akarná Apu letépni a fejét.



- Hát, tudod, itt van ez a bevésődéses dolog. Először erről szeretnék veled beszélni.



„Neee!” Sikítottam fel magamban. Csak egyetlen lehetőséget láttam magam előtt, - amiért Jacob a bevésődésről akarna beszélni – azt, hogy a távollétem alatt megtalálta a lenyomatát.



Belülről hihetetlen gyorsasággal járt át a fájdalom. Mihez fogok én kezdeni, ha beigazolódik a sejtésem? Talán megkérhetem a szüleimet, hogy költözzünk el. Ez a lehetőség ott lebegett előttem, de nem akartam rágondolni, hiszen a családom szereti ezt a helyet, és én nem akarom rákényszeríteni őket, hogy el kelljen menniük innen.

De úgy látszik, nem lesz majd más választásom. Nem bírnám nézni, hogy Jacob egy másik lányba szerelmes. Valahogy most nagyon is együtt tudtam érezni Leah-val.



- Nem tudom, mennyire fog megviselni az, amit mondani akarok. – mondta lassan, mintha minden szavát előre megfontolná. – Remélem, el tudod fogadni, de ha nem, akkor legjobb lesz, ha egy időre elköltözöm a környékről és nem is látjuk egymást. – a végét már halkan, fájdalommal teli hangon tette hozzá.



Erőt kellett vennem magamon, hogy a testemben égő fájdalomtól képes legyek talpon maradni. Egy pillanatra meginogtak, de ugyanilyen gyorsan vissza is nyertem az egyensúlyomat. Szerencsére Jake ebből semmit sem vett észre.

„Vége van mindennek. Vége az életemnek!” – vad kétségbeesés vette birtokba az elmémet. Igyekeztem nem elhagyni magam, majd otthon, egyedül belesüppedek az önsajnálatba, de nem engedhetem, hogy Ő is szenvedjen miattam, amikor erről nem is tehet, csak azok az átkozott farkas gének.

Még hogy Ő költözik el! Ennyire nem hibáztathatja magát! Én pedig nem lehetek annyira önző, hogy hagyom elmenni arról a helyről, ahol felnőtt.

Próbáltam legyűrni a fájdalmat és a könnyeimet. Tudtam, hogy óriási önuralomra lesz szükségem, amikor Jacob kimondja a legnagyobb félelmemet.

Nyeltem egyet, és intettem a fejemmel, hogy folytassa.



- Szóval, gondolom tisztában vagy azzal, mi is az a bevésődés, hisz erről már sokat beszéltem neked. – kezdett bele a mondandójába.



Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy hagyja abba, mert már úgyis tudom, mit akar mondani, és felesleges magát hibáztatnia az emiatt, legyen boldog.



- Lehet, hogy Edward nem fog örülni, amiért ezt elmondom neked, de tovább egyszerűen nem bírom. Azt is megértem, hogyha majd egy darabig látni se akarsz. Hagyok időt, hogy gondolkozhass.



Nem bírtam már egyszerűen tovább.

„Miért nem tér végre a tárgyra? Essünk túl rajta minél előbb, annál hamarabb átadhatom magam a fájdalomnak, amit már alig tudok visszafojtani.”



A vékony gát, ami eddig megakadályozta, hogy a bánatom viharos tengerként öntsön el mindent, most végleg átszakadt.



- Jaj, Jake! Bökd már ki, hogy nem szeretsz! Meg hogy már megtaláltad a lenyomatod! Nem bírom tovább, hogy nem mondod ki, és csak szenvedsz te is, meg én is. – ordítottam könnyek között.



- Nessie! Te miről beszélsz? – nézett rám értetlenül, kikerekedett szemekkel.



A szemébe néztem, alig láttam a könnyeimen keresztül. Nem tudtam, hogy mit nem fogott fel a hallottakból. Azt a lehetőséget teljességgel kizártam, hogy esetleg mégsem lenne igazam. NEM! Nem szabad reménykednem, hogy talán Jakob másképp gondolja, mint én.



- Jól tudod! Már megtaláltad a lenyomatod! Csak próbálod úgy elmondani, hogy ezzel a legkevesebb fájdalmat okozd nekem. – hadartam még mindig könnyes szemekkel.



- Héééé, Nessie, állj le! – mondta hevesen tiltakozva. – Azt hiszem, te teljesen félreértettél engem.



- Nem hiszem! Csak a lehető legkíméletesebben akarod nekem elmondani. – erősködtem.



- Hihetetlenül makacs vagy, pont, mint Bella. De bizonyos szempontból igazad van, tényleg utolért engem is a bevésődés, és ez az, amiről beszélni akartam veled. – miközben beszélt az arcomat fürkészte.



- Tudtam. – kiáltottam fel, majd kezeimet az oldalamnál ökölbe szorítva, fejemet lehajtva elindultam az ellenkező irányba.



- Állj már meg, Ness! Hadd magyarázzam el. – kiáltott utánam.



Megtorpantam.



- Nem szükséges semmit sem elmagyaráznod! – morogtam lehunyt szemekkel. - Pontosan értek anélkül is mindent! És nyugodj meg, nem fogok a boldogságod útjába állni, most rögtön elmegyek Alaszkába.



- Várj! – Kapta el hirtelen a csuklómat Jake. – Akkor állnál a boldogságom útjába, hogyha elköltöznél. – suttogta.



Kikerekedett szemekkel fordultam felé.



- Na látod, ezt már tényleg nem értem. – ráztam meg a fejem. A hangom érdes volt a torkomban lévő gombóctól.



- Nessie… Hát tényleg nem érted? – kérdezte csodálkozva. – Én téged szeretlek! Amit el próbálok mondani… Nekem nem lehet már más a lenyomatom,… mivel… te vagy az. – mondta lágyan.



A szavai lassan szivárogtak be az elmémbe, majd egyszerre minden agysejtem ujjongva pattogni kezdett a fejemben.

A bánatnak, amit addig éreztem, már nyoma sem volt. Hihetetlenül jól éreztem magam, pedig az előző pillanatban még legszívesebben meghaltam volna.

- Én… én is szeretlek, Jake! – suttogtam lehajtott fejjel, de biztos voltam benne, hogy hallotta.



Egyszerre csak azt éreztem, hogy Jake erősen magához húz, majd forró ajkait az enyémeken. Most már nem volt szükség a szavakra. Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Megszűnt körülöttünk a világ. Ebben a pillanatban teljesnek és boldognak éreztem magam.



Ekkor Jacob megszakította a csókunkat.



- Van még… valami... – jelentette ki mosolyogva. – Ez most biztos sokkolni fog, de hidd el, nem viccből kérdezem.



- Akkor had halljam! – biztattam nevetve.



Az arcomra fagyott a mosoly, amikor Jacob letérdelt, és előhúzott valamit a zsebéből, valami fényeset, amin a nap sugarai ezernyi darabra törtek. Egy aranypánt, melynek a foglalatában egy gyémántkő volt.

„Egy gyűrű!” – kiáltottam az agyamban.



- Renesmee Carlie Cullen, leszel a feleségem? – kérdezte édes tekintetét az enyémbe fúrva.



„Mi?... Ez komoly?”



- Micsoda? Jól hallottam? – kérdeztem vissza erősen kételkedve a hallásom kiválóságában.



- Igen. Nos, mit válaszolsz? – türelmetlenkedett.



- Nézd Jake, én szeretlek, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy te is hasonlóképpen érzel irántam, de ez túl gyors tempó, nem gondolod? – kérdeztem alaposan megválogatva a szavaimat. Nem akartam megbántani.



- Nessie! Kérlek, ne rontsd el ezt a tökéletes percet! Én teljesen komolyan kérdeztem. Mert én születésed pillanata óta szeretlek, annyira, amennyire csak képes lehet egy emb… farkas szeretni. Kérlek… légy a feleségem… – kérlelt. A hangja tele volt fájdalommal.



- Én nem tudom, mit válaszoljak, Jake… – suttogtam alig hallhatóan. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Megsemmisültem.



- De… az előbb… azt mondtad, szeretsz… – mondta lemondóan.



- Igen, de attól még nem kell azonnal hozzád is mennem. Ráadásul el sem tudom képzelni, mit szólna hozzá a családom,… különösen… Apu. – a végére elcsuklott a hangom.



Apu tényleg nem ugrana ki a bőréből a hír hallatán.



- Előbb-utóbb ő is elfogadná. Legalább gondolkozz el rajta! Van időnk… – mondta erőltetett mosollyal az arcán.



- Hát éppen ez az! Rengeteg időnk van, ott az egész örökkévalóság, ezért nem értem, hogy miért akarod ezt ennyire siettetni. De mindegy, megígérem, hogy elgondolkozom rajta. – sóhajtottam.



- Helyes. – mondta, majd közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Forró ajkainak íze elvarázsolt.











Néhány órával később, a Cullen-házban



Annyi szerencsém volt, hogy Apu vadászni ment Alice-szel, így nem hallhatta a gondolataimat.



Apu szobájában álltam, és bámultam kifelé az ablakon. A mai napon annyi minden történt, hogy muszáj volt mindent szépen sorban átgondolnom.



Nem jutottam messzire az elmélkedésben, mert a kopogás kizökkentett.



- Igen. – szóltam.



- Csak én vagyok, kicsim. – lépett be Anyu. – Csak gondoltam beszélgethetnénk kicsit. Ma olyan nyugtalannak tűnsz.



Pár pillanatnyi töprengés után elmeséltem neki mindent. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha nem titkolózom, ebben a házban úgyis gyorsan kiderülnek a dolgok. Ráadásul kíváncsi voltam, hogy mit szól a történtekhez.



- Igen, sejtettem, hogy ez lesz. Jacob a múltkor is arról beszélt, hogy feleségül akar venni, hiába mondtam neki, hogy még várjon ezzel, annál is inkább, mivel még rengeteg időtök van. – mondta elgondolkodva.



- És neked mi a véleményed erről a házasság-dologról? – kérdeztem.



- Nézd kicsim, nekem meg Apádnak hasonló volt a helyzetünk egy bizonyos szempontból, úgyhogy furcsa lenne, hogyha én akarnék az utatokba állni. Tény, hogy fiatalnak talállak, de hát én is az voltam, amikor megházasodtam. Én csak azt szeretném, hogyha boldog lennél, márpedig tudom, hogy Jacob-bal az leszel. – mosolygott.



Annyira örültem, hogy így viszonyult az ügyhöz, hogy hirtelen a nyakába ugrottam, és erősen átöleltem. Nevetve tekerte körém a karjait.



- Anyu, szerinted Apu mit fog szólni ehhez? – szólaltam meg, néhány percnyi békés csend után. A hangom olyan bátortalanul csengett, hogy magam is meglepődtem rajta.



- Látod, kicsim, ez egy bonyolultabb dolog. – sóhajtotta Anyu - Edward nagyon szeret téged, és jót akar neked, de biztos túl fiatalnak tart a házassághoz. Azt tudnod kell, hogy nagyon szeret téged, de félt téged a fiúktól. – még ha Jacob-ról van is szó – mint hogy minden apa félti a lányát. És kérlek, ne haragudj rá akkor sem, ha ellenezni fogja a férjhezmeneteledet.



- Köszönöm Anyu! Jólesett, hogy megbeszéltük! – mondtam érzelmekkel teli hangon.



- Rám mindig számíthatsz, Nessie! – mosolygott rám melegen.



Tudtam, hogy a neheze még hátra van.

El kell döntenem, mit is akarok valójában, és akármi is az, szólnom kell róla Apunak is.

Ez nehéz lesz.





Másnap



„Néhány perc múlva hazaér Apu és Alice.” –pánikoltam.

Próbáltam nem Jacob-ra, és a házasságra gondolni, de ez nehezen ment. Nem volt gyakorlatom abban, hogy tartósan másra tereljem a figyelmem, mert még sohasem akadt olyan helyzet, hogy takargatnom kelljen a gondolataimat Apu elől.



Viszont ez elég rosszul ment nekem, és nem ez volt a legjobb alkalom, hogy kikísérletezzem, ezért megkértem Anyut, hogy vonjon körém pajzsot. Ő figyelmeztetett, hogy hamarosan úgyis el kell mondanom Apunak, hiszen feltételezni fogja, hogy valamit rejtegetek előle.



Igaz lett, mert ahogy beléptek a házba, és üdvözöltek minket, Apu már észre is vette, hogy valami nincs rendben.



- Bella, miért tartod rajta a pajzsodat Nessie-n? – kérdezte egy alkalmas pillanatban Apu.



- Jobb lenne, ha ezt négyszemközt a lányoddal beszélnétek meg. – mondta Anyu, és a hangjából érezte Apu is, hogy valami komoly dologról van szó.



- Rendben. – mondta Apu eltöprengve. - Sétáljunk egyet, Nessie! – fordult hozzám mosolyogva.



Felé indultam, átkarolta a derekam, majd kiérve ő szólalt meg előbb.



- Miről kellene beszélnünk? – kérdezte idegesen, valószínűleg sejtette, hogy nem fog örülni annak, amit mondani fogok.



- Hát tudod Apu, Jacob-ról és rólam lenne szó. – kezdtem bizonytalanul.



- Szinte biztos voltam benne. – mondta gúnyosan. Nem tudom, hogy hirtelen miért lett ilyen a viselkedése, de az utóbbi időben nem nagyon szerette, ha Jake-re gondoltam.



- Kérlek, legalább hallgass végig, Apu… - mondtam, de félbehagytam a mondatot, mivel Apu hangosan kezdett morogni.



Értetlenül álltam, és próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett.



- Az a hülye kutya! Azt hiszi, elveheti tőlem a lányomat! De nagyon téved… – sziszegte dühösen.



Akkor értettem meg, hogy mi is történt, amikor meghallottam Jake hangját a házból.

Szóval itt van, és Apu meghallotta a gondolatait.

„A francba! Nem így képzeltem ezt az egészet. Úgy gondoltam, hogy majd szépen nyugodtan elmagyarázom neki, higgadtan. Nos, ennyit az elképzelésemről… Nagyszerű!” – dühöngtem magamban.



- Apu! Kérlek, nyugodj meg! – próbáltam megnyugtatni, nem valami nagy sikerrel.



- Megölöm! – morogta.



- Azt én nem fogom hagyni! – mondta Anyu határozottan, a házból kilépve.



- Ugyan Bella! Ne mondd, hogy neked tetszik ez a házasságos ötlet. Szerintem ez még nagyon korai. – szűrte Apu a fogai közt a válla felett.



- Lehet, hogy fiatalok, de ahhoz elég idősek, hogy eldöntsék, hogy mit akarnak. Nem akarok a lányom boldogságának útjába állni! – Anyu szemében elszántság csillogott.



Ezek szerint eldöntötte, hogy az én pártomat fogja, ezzel pedig vitát váltott ki közte és Apu között. Ez azért volt furcsa, mert még sohasem láttam őket veszekedni, mindig annyira összhangban voltak, szinte még a gondolataik is megegyeztek.

Rosszul éreztem magam, hogy pont miattam veszekednek, de most már úgyse tudok mit tenni.



- Á, szóval te beleegyeztél? – kérdezte suttogva Apu – Én akkor is azt mondom, túl korai még.



Olyan dolgok után kezdtem kutatni a fejemben, amikkel esetleg átmenetileg megnyugtathatom Aput.



- Apu! Én egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok házasodni Jake-kel. Ezt csupán ő akarja. – hadartam.



Apu felnevetett. Értetlenül néztem rá.



- Pont olyan vagy, mint Bella! – kacagta.



Nem tudom, hogy mitől lett ennyire nevetős kedve, de én továbbra is feszült voltam.



- Nessie! Biztos vagy te ebben a házasságban? – kérdezte komoly hangon Apu.



- Én egyáltalán nem tudom… - suttogtam a talajt bámulva.



- Ne menj bele olyan dologba, amiben nem vagy biztos. – folytatta.



- Én szeretem Jake-et! – mondtam ki az egyetlen dolgot, amiben biztos voltam. – De nem tudom, hogy…



- Az ne tartson vissza, hogy én nem helyeslem, mert abban igazat adok Bellának, hogy ez a te döntésed. – míg beszélt, addig végig mélyen a szemembe nézett. – Különös, hogy mint mindenben, a gondolatain keresztül, most is meggyőzött Bella, hogy neki van igaza. – tette hozzá könnyedén, majd elmosolyodott.



- Rendben… Majd gondolkozni fogok rajta. – válaszoltam még mindig halkan.



Apu odalépett hozzám és átölelt, majd Anyu is csatlakozott hozzánk.



- Tudom, hogy bármi lesz is, az én okos kislányom jól fog dönteni. – jegyezte meg egy mosoly kíséretében Apu.





Három nap múlva



Az elmúlt napokban végig egyetlen dologra tudtam gondolni. Minden lélegzetvételemkor, és amíg a szívem dobbant, mindig csak erre koncentráltam, végig csak ez járt a fejemben. Egyszer Emmett megpróbált velem viccelődni, de rögtön észrevette, hogy nem vagyok poénos kedvemben, és így felhagyott vele, hogy megpróbáljon megnevettetni.



Anyu beszélt Jacob-bal, és megmondta neki, hogy pár nap gondolkodási időd hagyjon nekem, és addig ne is jöjjön el hozzánk.



Hálás voltam ezért neki, mert Jake jelenléte valószínűleg összezavart volna.



Továbbra is csak annyiban voltam biztos, hogy szeretem Őt, de másban ugyanolyan bizonytalan voltam.



Lényem egyik része most azonnal rohanni akart férjhez menni, mert ez a rész azt gondolta, hogy csak az számít, hogy szeretem Őt, minden más lényegtelen, és egyáltalán nem kell várnunk az esküvővel.

A másik részem viszont meg volt győződve arról, hogy nem vezet semmi jóra ez a korai házasság. Ez az oldalam azt gondolta, ha annyira szeretjük egymást, igazán tudunk még várni.





Próbáltam a családomat is kifaggatni. Nekik is megvan a saját véleményük. Rosalie nem szeretné a házasságot, mert sose volt jóban Jake-kel. Alice erősködött, hogy fogadjam el az ajánlatot, úgyis rég szervezett már esküvőt. Esme-nek csak az számít, hogy boldog legyek, mindegy, hogy kivel, szerinte az a fő, hogy szeretjük egymást. Carlisle azt tanácsolta, hogy gondoljam át alaposan. Emmett megpróbálta elviccelni az egészet, hogy így legalább lenne kutya is a családban. Jasper csak annyit mondott, hogy hallgassak a szívemre, mert az mindig a helyes utat mutatja.



Részben segítettek. Éreztem, hogy szeretnek engem, és bíznak a döntésem helyességében.

Viszont továbbra sem tudtam, mit tegyek.



A terasz lépcsőjén ültem, és az erdő felé bámultam. Nemhogy eldöntöttem volna bármit is, inkább egyre bizonytalanabb lettem mindenben.



Ekkor Alice jelent meg, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után leült mellém.



- Nem tudom, mit csináljak, Alice! – suttogtam keservesen.



- Ó, dehogynem! Örömet szerzel Alice nénikédnek! Méghozzá azzal, hogy gyorsan hozzámész Jacob-hoz. Úgy szeretnék esküvőt szervezni. Ugye megszervezhettem? – Alice, mint mindig, most is hozta a formáját, és máris a jövőt tervezte.



- Alice! Tisztázzunk valamit! Én nem fogok senkivel összeházasodni azért, hogy te tudjál valakinek lagzit szervezni. – dühöngtem.



- Ó, te még határozottabb vagy, mint Bella! – hallottam meg Alice csilingelő nevetését. – Őt könnyebben rá tudtam venni, hogy házasodjon. Szerintem rám kellene hallgatnod, hiszen őt is én beszéltem rá, és nézz rájuk, azóta is milyen boldogok. – folytatta komolyabban.



- Ez igaz! – ismertem el.



- Hát persze! Ráadásul Jacob-bal mondhatni, születésed óta barátok vagytok. És ebből a barátságból aztán szerelem lett. Kérlek, Nessie, hallgass rám, és menj feleségül Jacob Black-hez. – Alice annyira meggyőző volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani.



Ez még hiányzott nekem. Tudtam, hogy már közel jártam a döntéshez, de ez a beszélgetés Alice-szel megadta az utolsó lökést.



Azzal a tudattal indultam el La-Push-ba, hogy megmondom Jake-nek, a felesége leszek.







Pár perccel később, La-Push-ban



- Gondolom, azért akarsz velem beszélni, mert döntöttél. – mondta halkan Jacob a házukból kilépve.



- Igen, most már tudom, mit akarok, részben Alice-nek, részben mindenki másnak köszönhetően. – vallottam be.



- Akkor had halljam! – biztatott Jake.



- Úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatod. – mondtam tárgyilagosan.



- Tényleg? Én olyan boldog vagyok! – nevetett Jacob, miközben felkapott, és a levegőben pörgetett. – Nem hiszed el, Nessie, hogy milyen örömet szerzel ezzel nekem.



- Örülök, hogy boldog vagy! – motyogtam.



- Én annak örülök, hogyha te boldog vagy. Ugye az vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve, letéve a szilárd talajra. – Mert ha ez az egész téged nem tesz boldoggá, akkor semmi értelme sincsen. – rázta meg a fejét, szemöldökét összeráncolva.



- Persze, hogy örülök, hiszen most már elválaszthatatlanok leszünk. Örökké! – mondtam mosolyogva.



- Mindörökké boldogan…- ismételte Jake, majd elővéve a farzsebéből az ujjamra húzta a gyűrűt, amelynek gyémántkövén megtörtek a napsugarak, és visszaverődtek a határtalan kék égekig.





Ez a gyémántkő ezután az összetartozásunkat jelképezi, és soha többé, egy percre sem fogom levenni, mert fényesebb bármi földinél, egyedül a szerelmünket nem ragyogja túl.

Abigel pályázata

Gyémántkő





Bella szemszöge



Szép, napos szombat délelőtt vonta sugarai fényébe Forks kicsi városát, ami igencsak ritkaság számba ment. Edward és a többiek már tegnap elindultak a szokásos kéthetenkénti vadászatukra,… már nem kellett rám vigyázniuk. Először hagytak nyugodt szívvel magamra.

Viktória, az egyetlen ellenségem halott. Végre mindannyian fellélegezhettünk, Edwarddal pedig boldogabbak voltunk, mint valaha.



Úgy döntöttem, hogy kitelepszem a kertbe. Vittem ki magamnak egy plédet, majd miután leterítettem, elnyújtóztam rajta. Lehunytam a szemem, és élveztem, hogy a napsugarak simogatják az arcomat.

„Milyen békés minden.” - állapítottam meg magamban. Minden annyira csodálatos volt, pont, mint egy tündérmese. Edward végre beletörődött, hogy nincs mit tenni, mi egymáshoz tartozunk! Nem tud eltántorítani az elhatározásomtól, hogy hozzá hasonlóvá váljak.

Hamarosan összeházasodunk, és én hivatalosan is Mrs. Cullen leszek. Egy pillanatra megborzongtam a gondolattól. Igaz, már nem hadakoztam kézzel-lábbal az esküvő ellen, kezdtem beletörődni a sorsomba. Hiszen az én sorsom Edward, és az, hogy hozzá tartozhatok számomra a legcsodálatosabb dolog a világon. Annyi mindenen mentünk keresztül...

Először ott volt James... aztán Volterra... aztán Viktoria... A lábadozásom, amit Ő annyira nehezen viselt, mert mindennap magát hibáztatta azért, hogy James megsebesített. Amikor a születésnapom után elhagyott... ez a tette – most már biztosan tudom – neki ugyanannyira nehéz volt, mint nekem. Mennyire szenvedhetett. Ott Volterrában, abban a sötét sikátorban, ahol az utolsó pillanatban megláttam, és magához ölelt, akkor jöhetett volna bármi, mert én, az Ő karjaiban félelem nélkül néztem volna szembe a halállal. Bármit feláldoztam volna,… magamat is, gondolkodás nélkül, csakhogy Ő élhessen...

Amikor együtt néztünk farkasszemet a Volturival, - egy félreértésen alapuló - elviselhetetlen fájdalmában.... meg akart halni, mert azt hitte meghaltam. Igazi Rómeó és Júlia történet,... ha akkor későn érkezem, ugyanúgy végeztük volna, mint ők. Rómeóm meghal, én pedig követem a halálba...

Szerencsére nem így történt, és mindig hálás leszek Alice-nek, hogy azon a végzetesnek indult napon olyan gyors kocsit lopott a mentőakcióhoz.

Aztán ahogy Edward összefoltozta a sebeimet, ahogy újra egymáshoz illesztette az összetört szívem milliónyi darabját, ahogy a segítségemre volt, ahogy türelmesen szeretett, hogy ismét teljesen éppé váljak… Peregtek az események lelki szemeim előtt…

Majd jött Viktoria... - újra rémálom, félelem, szövetség, csata - és Edward végül megölte, de azt hitte félek tőle, mert szemtanúja voltam annak a szörnyű harcnak. Micsoda képtelenség! Én akkor a megmentőmként néztem rá, aki megszabadított végre a rémálmaimtól.

Minden egyes percben hálát adok a sorsnak, hogy ezt a mesebeli lényt mellém rendelte, hogy a lelkét az én gondjaimra bízta.





Charlie egészen jól fogadta, amikor bejelentettük neki az esküvőt. Azt mondta, számított rá. Végül is igaza van, hiszen Edward és én egymás számára az éltető oxigént jelentjük. Egyikünk sem lenne képes a másik nélkül létezni.

Reneé jól mondta: követjük egymás mozdulatait. Annyira hihetetlen. Életem első szerelme, aki a legcsodálatosabb lény ezen a világon… Számomra még mindig képtelenségnek tűnt, hogy belém szeretett, belém, az ügyetlen, esetlen emberlányba.

Amíg nem volt mellettem, hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban. Nélküle nem lehettem egész… hiába próbáltam létezni nélküle… nem tudtam.

Charlie nagyon nehezen békélt meg a gondolattal, hogy Edward visszajött, és újra együtt vagyunk, de végül elfogadta. Foggal-körömmel kapaszkodtam Edwardba, és ő ez ellen semmit sem tehetett.

A végtelen űr lassan szűnt meg a szívemben,… de megszűnt.

Jake nem volt képes betölteni.

Jake… az én személyes napom. Milyen kegyetlenül bántam vele pár nappal ezelőtt… Elmentem hozzá, hogy megbeszéljük,… hogy elmondjam neki a nyilvánvalót,… hogy én Edwardhoz tartozom.

Azon az éjszakán Edward végignézte a szenvedésemet,… ahogy keservesen zokogtam, amiért beletapostam a legjobb barátom lelkébe. A két mágnest nem voltam képes egymáshoz illeszteni… a szívem két különálló részét,… amit ők ketten töltöttek be.

Azt gondoltam, hogy őket próbálom egymással megbékíteni, mágnesként egymáshoz illeszteni,… de nem… NEM! Én a szívemet próbáltam összeilleszteni. Aztán azon az éjszakán az egyik darabja végleg leszakadt… hangosan, kegyetlenül, majd feloldódott a testemben.

Edwardnak akkor milyen nehéz lehetett látni,… ahogy zokogok, ahogy a fájdalom belülről marcangol. De nem voltam képes nélküle… önző voltam, és még Ő hitte magáról ugyanezt.



Szegény Jake! A legnagyobb bánatom, hogy már semmit sem tehetek érte… nincs mód rá, hogy enyhítsek a szenvedésén, hogy eltöröljem a fájdalmát. Én vagyok a hibás! Amikor Edward elment, szükségem volt rá! Belé kapaszkodtam… Akkor is önző módon… csak magamra gondoltam. Hagytam, hogy Jake mellettem legyen, hogy belém szeressen, aztán… aztán kegyetlenül félredobtam, amikor már nem éreztem életmentő szükségét.

Nagyot sóhajtottam. Tudom, hogy nincs mentségem rá, de ha a szíved darabokban hever,… és jön valaki, aki jobbá teszi a szürke hétköznapokat, és megvigasztal… figyeli minden rezdülésed… segít, hogy túlélhesd, hogy ne zuhanj bele a kétségbeesés tengerébe… akkor elfogadod a feléd nyújtott kezet, akár helyes, akár nem… Értem csak ő nyújtotta ki a kezét… beragyogta az üres életemet. Igen, üres volt, mert aki betöltötte elment. Edward elment, és én Jake nélkül nem lettem volna képes túlélni. Csak léteztem… mintha csak egy buborék vett volna körül, amin semmiféle külső hatás nem jut be, és belülről sem jut ki semmi.



De már vége… vége… már ép vagyok… a mesebeli hercegnek köszönhetően, aki egymáshoz illesztette a milliónyi szilánkot, hogy a mellkasomban dobogó szerv képes legyen megint érezni. A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy visszajön… a láthatatlan kötelék, ami összekötötte a lényünket sosem szakadt el, sosem engedte el a másikat, mindvégig egymáshoz tartoztunk.



Próbáltam mindenre visszaemlékezni a gyatra emberi memóriámmal. Az első találkozásra,… amikor először megpillantottam,… amikor biológián olyan furán viselkedett, mert szomjas volt, és a vérem énekelt neki. Amikor megmentett Port Angelesben, amikor rájött, hogy mindent tudok,… amikor először vitt el a rétünkre,… amikor először érintettem meg,… amikor mintákat rajzoltam a karjára,… amikor először megcsókolt,… és nekem kihagyott a szívem egy pillanatra. Magamban somolyogtam, mert erre eszembe jutott, hogy a kórházban azzal kísérletezett, kiakad-e a monitor, mikor az arcával felém közelít, majd megcsókol.

Aztán ott Volterrában,… amikor úgy csókolt… olyan szenvedélyesen… semmi óvatoskodás…

és az, az este, amikor náluk aludtam… amikor fogságba ejtett… amikor megmutatta, mire jó az ágy… vagyis csak egy részét… aztán mikor a harc után… ott a réten… letámadott…

Szerencse, hogy most nem láthat, mert éreztem, hogy erre a gondolatra az arcomba tódul a vérem…

Aztán a bejelentés… az esküvő.

Kinyitottam a szemem az ujjamra pillantva, melyen ott díszelgett a gyönyörű gyémántgyűrű. Ami a bejelentéskor vasmacskaként húzta a mélybe a kezemet. De Edward nem engedte elmerülni. Nem engedte, hogy a zsebembe rejtsem a bizonyítékot.

A köveken megtört a napfény szikrázó csillogást kölcsönözve az összetartozásunk szimbólumának.

Úgy csillog, ahogy Edward, – állapítottam meg gondolatban – ahogy tökéletes Adonisz testén a napsugarak lélegzetelállító fényjátékba kezdenek.



A tekintetem óhatatlanul a karkötőmre tévedt. A farkas és a vámpír… a fafaragott és a gyémánt jelkép. Jakob és Edward…

Szegény Jake, még mindig az ágyat nyomja.

A beszélgetésünk óta nem hívott… én pedig nem mertem. Féltem, hogy elutasít… Hogy már barátként sem kellek neki… Ugyan ki vágyik olyan barátra, aki beletapos a lelkébe…

Edward lelkébe is beletapostam, – erre a gondolatra összeszorult a mellkasom – amikor ott a hegyen engedtem Jake-nek, hogy megcsókoljon. Akkor mennyire szerettem volna a föld alá süllyedni…

Amikor a harc után Edwarddal először mentünk ki a rétünkre, azt mondta, hogy mindenkinek a kedvében akarok járni. Tévedett. Csak a magam boldogságával törődtem, mindenki másét figyelmen kívül hagyva…

Kihasználtam Jakobot, hogy a magány és a fájdalom elviselhetőbb legyen…

Kihasználtam Edwardot, amikor a Jake-kel történt beszélgetésünk után az ő vállán sírtam ki magam…

A tulajdon szüleimnek pedig a legnagyobb fájdalmat készültem okozni ezen a világon azzal, hogy a vámpírlétet választom, és megfosztom őket a gyermeküktől.

Vadul kifújtam a levegőt…



- Min gondolkodsz? – kérdezte az ismerős angyali hang.



A pupilláim azonnal felpattantak.



- Te mit keresel itt? – ziháltam kikerekedett szemekkel.



Edward lezserül keresztben feküdt előttem a pléden, karjait a feje alatt összefonva.



- Ez aztán a kedves fogadtatás. – sandított felém mosolyogva.



- Ne haragudj! – motyogtam az alattunk elterülő mintás anyagot tanulmányozva. – Csak én úgy tudtam, hogy vadászni mentél. – néztem rá felhúzva a szemöldököm.



- Igen, de nem bírtam nélküled. – vont vállat.



Felém fordulva feltámaszkodott az egyik karjára.

Rövid ujjú, világoskék ing volt rajta, a felső három gombja ki volt gombolva. A nap sugarai oldalról érték csodás Adonisz testét, és millió gyémánt illúzióját keltve játszadoztak hófehér márványbőrén.

Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, a szívem vadul dübörgött a mellkasomban.



- De muszáj vadásznod. – vettem nagy nehezen erőt magamon, miután elkaptam róla a tekintetem. A hangon igen gyengécskére sikeredett. Kicsin múlott, hogy megint el nem kábított. Nem mintha annyira ellenemre lett volna.



- Tegnap éjjel már vadásztam, és hajnalban indultam is vissza hozzád. – simított végig hűvös kézfejével az arcomon, miközben ajkai szegletében megjelent a kedvenc félmosolyom.



Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul, a szívem vadul kalapált, ahogy Edward érzéki ajkai egyre közelebb értek az enyémekhez.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Követtem minden mozdulatát. Ujjaimat hajába fűztem, miközben Ő a tarkómra helyezte hűvös tenyerét, így húzva gyengéden közelebb magához.



Mikor ajkaink szétváltak, mindketten vadul ziháltunk.

Edward rám mosolygott, majd távolabb húzódva törökülésbe ült velem szemben.



- Szóval, min gondolkodtál? – tette fel újra az előbbi kérdését.



- Ezen is, azon is. – tértem ki a válaszadás elől.



- Ühm. – forgatta meg a szemeit, majd felsóhajtott.



- Semmi különös. Tényleg. – bizonygattam.



Nem akartam megosztani vele az eddigi elmélkedésemet, hiszen így is olyan nehezen egyezett bele, hogy átváltoztat. Nem akartam, hogy ismét visszakozzon.



A tekintetem ismét a jegygyűrűmre tévedt.



- Csak az esküvőn járt az eszem. – vágtam ki magam, a szokásoshoz képest meglepő ügyességgel.



- Igen? – énekelte.



A szemei felcsillantak, – ahogy mindig, ha szóba került a nagy nap – miközben kicsit közelebb hajolt hozzám. Nem értettem honnan ez a hatalmas lelkesedés… Persze Őt másképp nevelték, mint engem, és a kor sem egyezett. Nem csoda, hogy nem értettem, mi játszódhat le benne.

Amikor szóba került, hogy miért nem akarok hozzá menni, akkor a beszélgetés végén az 1910-es évek viseletében láttam magam az oldalán, ami melegséggel töltött el. Biztosan tudtam, hogyha akkor éltem volna, akkor ugyanúgy boldog lettem volna az oldalán. Ez nem is kérdés!



Edward kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat.



- Igen. Tudod… a szokásos. – válaszoltam. – Megbotlom… elesem… ilyesmi… - húztam el a számat.



Ez hihető kegyes hazugság volt, ugyanis amióta Alice kezébe helyeztük az esküvőnk sorsát, azóta nem volt olyan nap, hogy ne aggódtam volna az ügyetlenségemből adódó a nagy napon bekövetkező baleset miatt.



Edward felnevetett.



- Nem lesz semmi baj. – lehelte lágyan, végigsimítva az arcomon. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.



- Tudom. De akkor is félek. – motyogtam.



- Ez is csak olyan lesz, mint a bál. – emlékeztetett.



Az első bál… az iskolabál, ahová összeesküvés áldozataként kerültem, és ahol egy vámpír társaságában még táncoltam is.

Halványan elmosolyodtam a kedves emlék hatására.



- Azt mondtad akkor, hogy nem is volt olyan szörnyű. – emelte fel a fejem az állam alá nyúlva, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.



- Nem, nem volt. – ismertem el. – De ez akkor is más.



- Tévedsz. – lehelte, majd ajkai újra rátaláltak az enyémekre.



Az illata elbódított.



- Oké. – adtam meg magam, – vadul zihálva – még a csók hatása alatt.



A balkezemet gyengéden a tenyerébe fogta. Ellágyult a tekintete, ahogy a nagyfényben megcsillanó gyűrűmet figyelte.



Ebben a percben minden megszűnt létezni körülöttem. Nem érzékeltem a külvilágot. Edward tökéletes arcvonásait fürkésztem, és elvesztem bőrének ragyogásában. Az én saját gyémántom! A legértékesebb ajándék, amit valaha is kaptam.



Számomra a gyémánt, mint olyan az Ő jelképe volt. Az én gyönyörű mesebeli lényemnek, angyali szépségű Adonisz testének a szimbóluma. Nekem Ő volt a legértékesebb gyémántkő. Ő sosem volt csiszolatlan, mindig is valódi fényében tündökölt, beragyogva az én addig átlagos emberi életemet.

By: Ashleycicus

Diamond stone

1.




A kripta

Álmosan nyitottam ki a szemem. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok. Majd, lassan eszembe jutottak a történtek. A szörnyűséges rémület… az a vérfagyasztó morgás… és az egyetlen hang, ami megnyugtatott. Edward hangja.

 Minden úgy kezdődött, hogy hazafelé indultam a suliból, mivel sütött a nap Edward és a Cullenék nem voltak az iskolában. És a kocsim szervizben, tehát gyalog kellett mennem az úton. Ennek ellenére jól éreztem magam. Végig néztem az erdőn és az általános zöld iszonyomat most felváltotta az a jól eső bizsergés, mint mikor Edward átölel. Ennek a magyarázata pedig az volt, hogy annyi idő után, csak most értettem meg igazán, hogy mennyit köszönhetek ennek a helynek. Ha annakidején nem jövök Forks-ban akkor sosem találkozok életem szerelmével és talán sosem tudom meg, hogy milyen az igazi szerelem. Tehát elsőssorban ez volt a magyarázata a jó kedvemnek.

 Ám ez nem tartott sokáig… Az emlékek hatására összerándultam, de próbáltam visszaemlékezni a történtekre.

 Az egyik fa árnyéka megmozdult, egy sötét árnyat láttam, majd egy fülsiketítő morgást és végül egy nagy fehér foltot. Ez maradt meg az egész támadásomból. Igaz, egy hangos sikoly és valamiféle kapálózásra is emlékeztem, de ez igazán nem volt lényeges. És ami ezután történt az volt életem leghihetetlenebb dolga. Hihetetlenebb, mint az, hogy a szerelmem egy vámpír és annál is, hogy én is az akarok lenni. Egy gyémánt irányított! Tudom, hogy örültség és teljesen irracionális, de mit mondhatnék? Kiderült, hogy nem egy átlagos ember vagyok. Az örökös balszerencsémet nem tekintve nyilvánvalóvá vált, hogy az Égiek hatalmasat hibáztak, hogy engem embernek teremtettek. Biológiai szempontból tökéletes példánya vagyok az emberi fajnak, de vannak természetfeletti képességeim! Az első, hogy csak nekem nem látja a gondolataimat Edward, de – mint kiderült - nem csak ez az egyetlen dolog!

 Kiderült, hogy a vámpíroknál van egy irányító kő. És csak egy kiválasztott lehet rá méltó, hogy ezt birtokolja. És pont én lettem! Az emlékeim egy-egy helyen homályosak voltak – bizonyára, mikor a kő irányított-, de egy valamit tudtam: ez mindent megváltoztat! Az életemet; a vágyaimat, és legfőképpen az emberi mivoltomat.

 Örülnöm kellene ennek, hisz épp én akartam vámpír lenni. Én akartam mindent feladni, hogy egy teljesen új életet kezdjek, azzal, akit a világon legjobban szeretek: Edwarddal. De akkor miért fáj? Miért érzem azt, hogy ez így nincs rendjén? Miért érzek szorongást, miért érzem úgy magam, mintha a fejem fölött egy kard himbálódzna és csak arra vár, hogy mikor eshet rám? Az életemet már nem irányítom. Talán ez a baj…     

 Talán az, hogy eddig az én döntésem volt, hogy vámpír akarok lenni. Az én döntésem volt, hogy mindent itt hagyok, de most… rákényszerülök, hogy elfogadjam a tényt: nem maradok ember.

 Furcsa érzés. Nem is, inkább nyomasztó. Edwardért megtettem volna – ebben biztos voltam -, de most nem tudom…

 Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaemlékezzek rá, hogy mi is történt pontosan. Miután az a fehér villanás eltűnt arra emlékszem, hogy elindultam. Az ismeretlenség felé, de nem féltem. Valami hívott, vonzott. És nekem mennem kellett! Muszáj volt. Minden lépéssel éreztem, hogy egyre közelebb kerülök, így nem is tudtam megállni. És ami ebben a leghátborzongatóbb, hogy nem is akartam megállni! Semmi kötődést nem éreztem semmi iránt. Csak azt a dolgot akartam magam mellett tudni, és akkor elégedet lettem volna. Kirázott a hideg, de koncentráltam. Emlékszem, hogy meg akartak állítani… Te jó ég! Biztos, hogy Edward, Alice is minden bizonnyal, de én mit tettem? Nem emlékszem. Csak arra, hogy mentem tovább és tovább. Majd egy árnnyal társalogtam?! Vagy talán egy másik vámpírral? Annyi az üres folt… Végül arra jutottam, hogy valami csillogós után mentem és mikor megfogtam furcsa gyengeség járt át, majd itt találtam magam.

 Tulajdonképpen hol vagyok? Körül néztem. Egy pincében lehetek. A fal fekete volt, s nem volt az ágyamon kívül semmi a szobában. Hirtelen egy hideg áramlat süvített be az egyik üregen keresztül, s én minden egyes tagomban a csontomig éreztem a fogvacogtató hideget. Magamra húztam gyorsan a takarómat, ami alig enyhített a helyzetemen. Magamra pillantottam. A pizsamám volt rajtam, így érthető, hogy miért fáztam annyira. Egy morgás szerűséget hallottam az egyik üregből. Vad volt és vérfagyasztó. Olyan érzésem volt, mintha engem keresne. A szívem eszeveszett iramban kalapált, de erőt vettem magamon s felálltam.

 Körbe kémleltem –pont, mint egy ijedt vad – szerencsémre csak kettő üreg volt. Tehát egyenesen a másikba – amiből nem a morgás jött – indultam. Nem volt rajtam zokni, de nem törődtem vele, hogy a lábam inkább egy hideg boncolásra való végtagra hasonlít, mintsem egy egészséges lábra. Mentem tovább. Ez nem egy kis ijedtség volt, hogy haza rohanok és egy óra múlva mit sem törődök, majd az egésszel. Nem! Ez halálos félelem volt! Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi lelt, vagy, hogy mi történik. Csak azt tudtam, hogy menekülni kell! És ha elesek vagy valamit elügyetlenkedek, akkor nekem befellegzett! De, így is egy kicsit megcsúsztam a hideg talajon, de gyorsan nekidőltem a falnak és mentem tovább. Nem szabad megállni, menj tovább! Ismételgettem magamnak, de mindhiába, egy kisebb kanyarnál folytonosan megcsúszott a lábam, és ismét a falnak kellett dőlnöm, hogy ne essek tényleg hanyatt. Egyszer csak feltűnt, hogy egyre mélyebben megyek a föld alatt és, hogy a padló kicsit vizes. És rájöttem, hogy közel járhatok valamiféle zsákutcához. Erre a gondolatra csak még jobban kivert a víz. Ha az a valami valóban engem követ – amire a nyakamat tettem volna – akkor nem lesz időm visszafordulni és akkor nekem végem. Ostorcsapásként értek ezek a szavak: végem, meghalok. Addig, míg Edward velem volt, sosem féltem annyira, mint most. Nem volt velem. És én teljesen egyedül voltam, az örökös balszerencsémmel „megáldva” s az életem egy hajszálon függött - megint, de ezúttal valóban meg fogok halni. És ebben a legszörnyűbb az, hogy semmit nem tehetek ellene! Minden egyes porcikám egyre jobban fájt és lassult, majd nem bírtam tovább. Megálltam. Lassan lecsúsztam a földre. Behunytam a szemem, nem gondolkoztam csak visszaemlékeztem Edward arcára és hangjára. Éreztem, hogy a szörny egyre közelebb ér, majd hozzám ér. Hideg volt. Egy percre, Edward érintésére emlékeztetett, de a pillanat elmúlt és felváltotta a mindent betakaró sötétség. És egy halk hang azt mondta: „Minden rendben lesz Bella, itt vagyok.”  És a csodálatosan szép hang elhalkult, majd teljesen eltűnt. Emlékeztem még, hogy valaki beszél valakihez, de csak messze tűnő morajlásnak hallottam.

  Majd megint azt a hangot hallottam. Nem azt a gyönyörű melódiát, hanem azt a hangot, ami vonzott. Éreztem, hogy meg kell találnom. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam. Csak nagy sötétséget és egy hideg kéz érintését. Jól eset a hideg és mikor megláttam Edward arcát leírhatatlan boldogság áramlott szét a testemben. Nem tudtam megszólalni, de nagy nehezen felültem és átöleltem. Ekkor vettem észre, hogy a többi Cullen is itt van. És, hogy ez nem is egy barlang, hanem Edward szobája. Mindenki ijedten, de megkönnyebbülve nézett rám. Az a hívogató hang is elhalkult. Megint Edwardra néztem aki most már nyugodtabban nézett a szemembe. Sóhajtottam, majd megkérdeztem, hogy mi történt velem. A válasz valósággal megrémített.





*

Megtudtam, hogy mi történt. Mindent. Megtudtam, hogy én vagyok a kiválasztott s, hogy nekem kell vigyáznom az élet kővére, ami inkább egy gyémántkőre hasonlított. Azt is megtudtam, hogy miért vonzz annyira.

-          Ez természetes dolog. – magyarázta Carlisle – Ugyan, ilyen nem történt vagy ezer éve, hogy egy halandó lenne az élet kövének őre, de te már bebizonyítottad, hogy egyáltalán nem vagy átlagos ember. – mosolyodott el, de a szeme elárulta, hogy ez nem az egész történet.

-          Van még valami? –kérdeztem, s tudtam, hogy most jön az a rész, ami kevésbé jó.

-          Igen. Mire emlékszel?

-          Arra, hogy mentem haza, majd egy fehér villanás és abban a kriptában ébredtem. – mondtam szűkszavúan, azt mégsem mondhattam, hogy menekültem egy… valamitől.

-          Amire nem emlékszel az-az volt, hogy…

És itt kezdődött az igazi kalamajka! Megtudtam az egész históriát, de sejtettem, hogy így is valami kimaradt. Kiderült, hogy a „fehér foltok” valóban akkor keletkeztek – ahogyan sejtettem -, mikor a kő irányított. Tehát mikor megláttam azonnal hipnotizált. Pedig nem nagyon hittem volna, hogy ilyen könnyű engem hipnotizálni. És azután következett az egész cirkusz. Elindultam a kő után. Amit mellesleg a Volturi tagja közül valaki magánál tartott, hogy engem csapdába csaljon. Sikerült. Nem tudtam gondolkozni, amíg a kő hatása alatt voltam. De ahogyan hallgattam a történteket egyre jobban kezdett eszembe jutni, hogy mi is történt. Ezt az nehezítette, hogy a valóság és az illúzió kezdett összegabalyodni, s én már csak nehezen tudtam rájönni, hogy mi is, ami igaziból megtörtént s mi, ami nem. Kezdett egyre tisztább lenni a kép. Emlékeztem, hogy miután az egyik vámpírral beszélgettem utána elindultunk valahová. Valószínűleg abba a kriptába. De, hogy miért azt csak Carlisle magyarázata után tudtam meg. Egy szertartásra kellett mennem. Egy önfeláldozós félére, ami annyit tesz, hogy engem „feláldoznak”, mármint a véremet, és amelyik vámpír iszik a véremből az fog ezen túl az élet kövére vigyázni. S, hogy miért olyan fontos ez a nyavalyás kő? Csupán azért, mert aki ezt „birtokolja” az korlátlan tisztességgel lesz gazdagabb. Ezt, úgy lehetne „lefordítani”, hogy akié a kő azt egyetlen vámpír sem tudja megölni, mert ő lesz a fő vezető. Ezért érthető, hogy Aro miért akarja megkapni a kő őrzőjét, vagyis engem. Nem akar kockáztatni, mert bárkié lehet a hatalom. Csak az volt a probléma, hogy én nem akartam ezt! Nem akartam őrző lenni én csak Edwarddal akartam lenni, hogy boldogok legyünk. De nem, mit kaptam? A szokásos balszerencsém hozta a formáját, annyi ember vagy vámpír közül pont nekem kell őrzőnek lennem!

 Szomorúan néztem ki az ablakon és tudtam: kész, ennyi volt, vége. Az előbb egy szörnyetegtől féltem, most pedig saját magamtól. Mikor lesz ennek már vége? Szívesen oda adnám a balszerencsémet!













2.

Vihar



Az éjjel a saját szobámban aludtam. Miután Edwardnak vagy egy órát könyörögtem, hogy menjen el vadászni, a többiekkel együtt. Nem volt rá jellemző, de belegyezett. Ez nekem nagy megnyugvást jelentett, ugyanis volt egy tervem. Persze nem lesz könnyű kivitelezni, főleg, hogy Alice állandóan figyeli a jövőmet, de talán, ha nem tervezem el magamban a dolgot, akkor sikerülhet! Egyszer már sikerült…

 Felkeltem az ágyamból. Gyorsan felhúztam a farmerom és a cipőm – a pólómat már lefekvés előtt felvettem -, majd hangtalanul kiléptem a folyósóra. Halkan lementem a lépcsőkön, ügyelve, hogy Charlie nehogy meghallja.

 Most kivételesen szerencsém volt. Ilyenkor általában mindig az „én” kezemre játszanak a dolgok, ha épp meg akarok halni. Felvettem a kabátomat, s kiléptem a bejárati ajtón. Hideg szél csapta meg az arcomat, de nem törődtem vele. Egyenesen, határozottan mentem tovább. Mindennek a vége felé. Én ugyan nem láttam senkit, de biztos voltam benne, hogy engem nem nagyon is látnak. Ez már valamiféle bevésődés, hogy érezzem, hogy én nem látok senkit, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. És akkor láttam meg az elsőt. Az első vérvörös szempárt. Ami jelezte, hogy ezek nem jófiúk. Nem holmi kis játékból, foglalkoznak a közönséges emberi fajjal, hanem fontos tervük van velük. És most én voltam a cél. Egymás után jelentek meg a vörös szempárok, míg az első szemnek kezdett a teste is kirajzolódni. Lassan megjelent egy hófehér kar, majd egy váll, végül egy arc. Tudtam, hogy ki az: Jane. Már „volt szerencsém” találkozni vele. Most is ugyanolyan volt. Ugyan az a kislányos arc, ami egyszerre volt gyerekes és vérszomjas. Tudom, hogy butaságnak hangzik s már rég megszokhattam volna, de most is meglepődtem, hogy semmit sem változott. Angyalian mosolygott rám, mintha örülne nekem. A fejével intett nekem, hogy menjek közelebb, vagy, hogy induljak? Mindenesetre az összes többi szem eltűnt és éreztem, hogy mögöttem állnak és arra várnak, hogy elinduljak. Vagy arra, hogy Jane-től kapnak-e felhatalmazást arra, hogy ők vigyenek tovább. Tudtam, hogy erre vártak, hogy megadjam magam, s most, hogy ez megtörtént nincs semmi konkurencia. A családom valahol messze vadászik, mit sem sejtve az én tervemről és elhatározásomról. De ez így jó. Nem akarom, hogy tudják, még nem. Nem akarom, hogy megakadályozzák, hogy valami történjen, ami elkerülhető.

  Ezért lassan elindultam. Hozzám képest gyors volt, de a vámpírokhoz képest csigalassú lehettem. Ezt abból is tudom, hogy mögöttem folyton-folyvást valaki felmordult. Az úton mentünk, majd egy kanyarnál lefordultunk. Nem ismertem ezt az utat, de minden vámpír otthonosan mozgott, ezen csöppet sem lepődtem meg. Elhaladtunk egy nagy kidőlt fa mellett, de mentünk tovább, mit sem törődve a figyelmeztető táblával, miszerint: illetékteleneknek behatolni tilos! Ezek a szabályok nem vonatkoztak a vámpírokra, én is figyelmen kívül hagytam a figyelmeztetést és mentem egyenesen tovább. Már jó ideje mentünk, s már fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Valószínűleg egy rég használt építkezési vállalat egyik színhelyén mentünk át. Mindenhol egy kisebb házikó volt, úgy 25 méternyire egymástól és alattunk valami furcsa folyadék volt, ami gőzölgött. A keskeny fapadlón, amin haladtunk egy vékony fekete színű kerítés védte az ügyetleneket, nehogy beleessenek abba a löttybe. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem értettem az okát. Elvégre épp egy seregnyi vámpírral sétálgatok az éjszaka kelős közepén, akkor mi lehetne ennél ijesztőbb?

 Megérkeztünk egy barlang bejáratához. Még mindig az erdőben voltunk, de itt sokkal kevesebb fa volt, épp csak egy-egy valahol. Elindultunk be a barlangba. Egyedül az én lépteimet lehetett hallani visszaverődve a barlang vízhangjában. Nagyon csúszós volt a padló, a plafonról víz csöpögött, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Próbáltam az utat figyelni, de minden próbám, hogy a vak sötétségben valamit is kivegyek egyenlő volt a nullával. Így tehát Jane fehér bőrének a körvonalait követtem. Egyre mélyebbe és mélyebbre mentünk, míg ki nem értünk egy terembe. Itt a dohos szagot felváltották különféle virágillatok, ami egy ravatalozóra emlékezetett. Pont, mint amikor Volterrában voltam.

-          Ejnye, Jane, a mi szegény kis Bellánknak túl sötét van. – hallatszott egy dallamos hang, és ekkor eszembe jutott, hogy kinek volt ilyen udvarias a hangja: Aro-nak. Kirázott a hideg. Egy pillanattal később fényáradat árasztotta el a termet. És ekkor a vér is megfagyott az ereimben. Az egész terem pontosan, úgy nézett ki, mint Volterrában. Körbe néztem és azonnal rájöttem, hogy ez most olyan „kedves” viszontlátás lesz. Az egész helyiségben vámpírok sorakoztak, olyanok is, akiket soha életemben nem láttam. De nem ijesztettek meg. Lehet, hogy a sokk miatt volt, de nem féltem. Nem érdekelt. Tudtam, hogy meghalok, én, csak azért könyörögtem magamban, hogy a családomnak ne essen baja. Igaz, hogy ők is vámpírok voltak, de láttam már, hogy egy vámpírt is meglehet ölni. Borzalmas volt belegondolni, hogy a majdnem családom az én helyemet kövesse. Főleg, ha Edward lenne itt, valószínűleg inkább én vetném magam a démonok elé. De szerencsém volt! Én voltam itt, és nem más. Én, aki semmit sem ér, én, aki reménytelenül beleszeretett egy vámpírba, én, aki egy őrzőként a véremet fogom feláldozni egy csapat „nagyrangú” vámpírért.

-          Bella, de rég láttalak. – mosolygott Aro kedvesen, de tudtam, hogy ez azt jelenti: „Légy üdvözölve már vártuk, hogy mielőbb megkapjuk a véred.”   Nem válaszoltam, csak a szemébe néztem.

-          Nos, jobb lett volna, ha vámpírként találkozunk megint és nem ilyen körülmények között. – Bólintottam. Nem szóltam egy szót sem, de így is tudták, hogy kész vagyok meghalni. Kíváncsian nézett rám, mintha valamin nagyon tanakodna, de ez alig tarthatott néhány pillanatig. Mindenki koromfekete szemekkel nézett rám, mintha én lettem volna a világon az utolsó étel. Nem mondtak semmit, de én elindultam. Egyenesen Aro-hoz és ő is elindult, de nem felém, hanem egy koporsó kinézetű asztalhoz. Egy kis lépcső vezetett fel, de ő máris ott volt, én is lassan felértem. Senki nem szólt semmit, de nem is volt rá szükség. Fizikai kommunikáció nélkül is megértettük egymást. Nem telepatikusan, de tudtam, hogy itt a vége. Ekkor Aro egy kést vett a kezébe és közelebb lépett hozzám. A nyakamhoz emelte, én lecsuktam a szemem és reménykedtem, hogy hamar vége lesz.

 Ekkor egy fülsiketítő robbanást hallottam, de nem nyitottam ki a szemem. A kés pengéje ugyanis megvágta a nyakam. Bizonyára nem kicsit, csak az eszméletvesztés miatt érzem kicsinek- gondoltam magamban. A hang egyre hangosabb és egyre elviselhetetlenebb lett, de minden erőmmel próbáltam arra őszpontosítani, hogy csend legyen. Hideg karokat éreztem magam körül. De nem nyitottam ki a szemem. Hangfoszlányokat is kezdtem érzékelni. Most próbáltam kinyitni a szemem, de hiába. Egyre hangosabbak lettek és éreztem, hogy valaki felemel. És a nyakamra is tesznek valamit. A szemem még mindig makacskodott, így inkább próbáltam a hangokra figyelni. Először gyönyörű dallamnak hallottam, majd mintha a moraj szavakká kezdett volna formálódni végül kivettem az első mondatott: „Bella, nyisd ki a szemed!” Parancsolt rám az egyik legszebb hang, de nem értettem, amit kért. Éreztem a hangsúlyából, hogy valamit kér, de nem tudtam, hogy mit. Az elmém lassan kezdett eltűnni és felváltotta valami csodásan megnyugtató melegség, de egyben ijesztő is. Nem tudtam, hogy ki az a Bella. Ekkor egy másik hangot hallottam, ami sokkal türelmesebb, de kétségbeesett hang volt: „Siess Edward, el fog vérezni!” Ez már szinte kiabálás volt, reményveszettnek hangzott. Szerettem volna megmondani nekik, hogy nincs semmi baj, de nem tudtam semmit tenni. Nem éreztem végtagokat, szagokat, a hangokat is alig. Nem tudtam, hogy ki vagyok, vagy, hogy mi. Nem is számított. Nem zavart semmi, de az a név… Edward… mintha nagy jelentősége lett volna az életemben. Vagyis a régi életemben… Ekkor a kellemes hang megint megszólalt, de szinte kiabálva, kétségbeesve, szomorúan és… szerelmesen. „Nem, nem! Bella, szerelmem nyisd ki a szemed! Bella, nézz rám!” Ordította szinte sírva.

 És ekkor valami történt. Mintha valami a legmélyebb tudatalattimba hatolt volna, szinte automatikusan teljesítettem a kérést. Kinyitottam a szemem. Láttam Edward elgyötört, siralmas és dühtől izzó arcát. Mikor rám nézett a dühöt azonnal felváltotta az aggodalmas tekintett. Gyengéden megsimogatta az arcomat, ami most enyhítő hatású volt, ugyanis most éreztem, hogy mennyire fáj a fejem. Mintha egy hatalmas fejszét vágtak volna a fejembe, úgy éreztem magam, de már mindenre emlékeztem. Edward karjában feküdtem és – bár, mindenem sajgott – boldog voltam. Nem akartam soha semmit, úgy, mint Edwardot. Felemelt és elindultunk. Ez volt az utolsó emlékem, valószínűleg elaludtam…

*

Kinyitottam a szemem. A szobámban voltam. De ez, hogy lehet? Az ágyamban fekszem, és… Edward ölelt szorosan, ezért megfordultam és ránéztem. Kíváncsi volt a tekintete.

-          Minden rendben? Jó sokat aludtál.

-          Aludtam? De, hisz az előbb jöttem vissza.

-          Mi? Honnan?

-          Hát… abból a kriptából, és az a sok vámpír… Ott volt Jane, meg Aro és az összes Volturi tag. – magyaráztam

-          Ah, most már értem. De meséld el, hogy mi történt veled. – mondta, egy halvány mosollyal. Nem értettem, hogy miért így viselkedik, de elmeséltem. Elmeséltem a barlangot, aztán, hogy én egy gyémántkő őre vagyok, s azt is, hogy fel akartam áldozni magam. De azt persze csak nagyon szűken, de Edward így is tudta, hogy több volt e-mögött. Furcsa mód nem láttam rajta, azt a félelmet, mint mikor ilyesmit mondok. Furcsa volt az arckifejezése. Meglepett, kíváncsi és… lenyűgözött.

 És meg is tudtam a magyarázatot: mindezt csak álmodtam. Képtelenségnek tűnt, de senki semmit nem tudott arról a kőről. Semmi irányító kő nem létezik, ami a vámpírok dolgait irányítaná. Tehát semmi sem történt. Nem üldözött senki. Azok a hideg kezek, bizonyára Edward kezei voltak. És a későbbi hangok is csak a fantáziámban voltak valóságosak! És akkor megnyugodhatok… Leült mellém, és gyengéden átölelt. Hozzá bújtam, és furcsán megnyugtató volt, hogy ez mégis csak egy álom volt. Az álmaimban is Edward védett meg, de ez nem fog sokáig így maradni. Előbb-útóbb én is hozzá fogok tartozni. Teljesen. Vámpírként, hamarosan…



VÉGE.

Gicus pályázata

A Cullen család boldogan élt a mindig esős kis városban, Forksban.

Miután Edward és Bella összeházasodtak, az esküvő után körülbelül egy hónap múlva megszületett a lányuk, Renesmee.

Ebbe a csöpp kislányba első látásra beleszeretett Jacob Black, Bella legeslegjobb barátja. Eleinte nem örültek neki, de belátták, hogy semmivel sem tudják távol tartani a kis Nessie-től, aki nagyon élvezte a társaságát.

Mindenki felhőtlenül boldog volt, bár Rosalie és Jake közt némi feszültséget lehetett felfedezni, de ez hamar feloldódott, mikor Nessie is velük tartózkodott egy légkörben.

Jake és Renesmee nagyon sokat játszottak együtt főleg az erdőben.

Bella és Edward között csak úgy izzott a levegő, és többször is hálát adtak az égnek, hogy megszületett a kislányuk.

Ez már több éve történt. Azóta a kis Nessie felcseperedett, és igazi nővé érett, bár kinézettre még csak nyolc-kilenc évesnek látszott, viszont belül jóval túlnőtte a látszólagos korát. Agyilag érettebb volt, mint bármely másik gyerek ebben a korban.





Egyik éjjel Bella idegesen mászkált föl s alá a Cullen házban, mivel még mindig nem ért haza Jake és Renesmee, hisz úgy volt, hogy délutánra visszaérnek - ugyanis La Pushra mentek le a tengerhez, és azt ígérték, hogy öt órára hazajönnek -, de már jóval elmúlt tíz óra is.

Isabella már vagy századjára járta körbe a hatalmas házat, és már Jaspert is az őrültbe kergette, de egyszerűen nem tudott lenyugodni.

-          Bella, nyugodj meg, Jacob vigyáz rá – nyugtatta meg Alice, de látszólag ez nem sikerült.

-          Alice, már rég itthon kéne, hogy legyenek – tördelte az ujjait. – Ha bármi baja esik…

-          Akkor azt látnám – fejezte a mondatát sógornője.

-          De, ha Jake-kel van, akkor nem látod a jövőjét – rogyott le a kanapéra Bella Edward mellé, mivel mindenki a nappaliban tartózkodott.

-          Ha egy haja szála is meggörbül az unokahúgomnak, az ordas utoljára látta a napfelkeltét – morogta Rosalie.

-          Nem lesz semmi baja – suttogta a fülébe Emmett, majd átkarolta felesége kecses derekát, és magához vonta.

-          Remélem is – bújt hozzá a szőke szépség.

-          Edward, mi van, ha beleesett a tengerbe, és Jacob pedig nem tudta megmenti, mi ezzel szemben itthon ülünk és várjuk, hogy betoppanjon az ajtón – szorította meg férje kezét Bella, miközben akaratlanul is hasonló képek jelentek meg a fejében. – Úristen! – temette kezébe az arcát. Férje átölelte, és megpróbálta megnyugtatni.

-          Alice, biztos, hogy nem látsz semmit sem? – kérdezte Edward a húgát.

-          Nem, de megnézem még egyszer – mondta, majd a távolba meredt. Kis idő múlva megszólalt. – Semmi. Mintha a sötétben tapogatóznék.

-          Elmegyek és megkeresem – pattant fel a kanapéról Bella, majd a bejárat felé vette az irányt. Ekkor kinyílt az ajtó, és Nessie lépett be rajta Jacobbal az oldalán.

-          Uram Teremtőm! – termett kislánya mellett. – Nessie, hol voltatok ilyen sokáig, annyira aggódtunk érted – ölelte magához a lányt.

-          Sajnálom anyu, hogy nem szóltam ide, de egész végig a fiúkkal voltam. Meghívtak a tábortűzhöz, és olyan szépen kérték, hogy nem mondhattam nemet. Aztán hazafele jövet, megálltunk csillagokat nézni Jake-kel – mosolygott Renesmee -, és észre sem vettük, hogy így elszaladt az idő. Bocsánat.

-          Semmi baj, kicsim – lépett melléjük Edward is, aki egy puszit adott lánya fejére. – Legközelebb telefonáljatok ide – fordult Jacobhoz, aki csak bólintott.

-          Kutya, mi még alaposan el fogunk beszélgetni! – kiáltott Rosalie. – Hogy lehettél ennyire felelőtlen? Nessie még csak egy kislány.

-          Rosalie – szólt Carlisle, de mintha meg sem hallotta volna, folytatta.

-          Most megérdemelnél egy alapos seggbe rúgást!

-          Rosalie, kérlek – nézett rá angyalian Renesmee. – Én voltam a hibás, nem Jake, ne Őt bántsd, hanem engem.

-          Nem Te voltál a hibás, kicsim – termett mellette, majd megsimogatta az arcát -, hanem ez itt – nézett megvetően Jacobra.

-          Elég legyen Rosalie! – szólt rá Edward.

-          Nehogy már te is a farkast védd! – fordult bátyja felé.

-          Ezt majd később megbeszéljük. Emmett, kérlek – szólt fivérének, aki egy szempillantás alatt Rosa mellett termett, és óvatosan a karjánál fogva kivezette a helyiségből.

-          Majd lenyugszik – mondta Jasper.

-          Remélem – hajtotta le a fejét Nessie. – Anyu, apu, olyan sok mesélni valóm van – csillantak fel a szemei, mikor újból szüleire nézett.

-          Elhiszem, de neked most pihenésre van szükséged – szólt határozottan édesapja, majd karjaiba vette és felrohant vele az emeltre, s lefektette az ágyba.

-          De én még nem vagyok álmos – makacskodott, majd egy nagyot ásított.

-          Jó éjt! – puszilta meg kislányát, aki már el is aludt.







Másnap reggel, mint akit kirobbantottak az ágyból, úgy szaladt le a földszintre Nessie.

Már épp ki akart lépni a házból, mikor édesanyja szigorú hangja megállította.

-          Hova, hova ilyen sietősen? – kérdezte csípőre tett kézzel.

-          Ki – felelte szűkszavúan a kis bronzvörös hajú leány.

-          Nessie drágám, ha el akarsz menni valahová, akkor előtte kérdezd meg – guggolt le elé Bella.

-          De csak Jake-hez megyek. Tudod, hogy Ő mindentől óv, még a széltől is – mosolyodott el.

-          Igen, tudom – húzódtak mosolyra Bella ajkai is, majd Renesmee háta mögé nézett. – Nem is kell elmenned Jacobhoz. – A leány hátrafordult, és meglátta az Ő farkasát, aki már csak pár lépésnyire volt a háztól.

-          Mehetek? – kérdezte Nessie, édesanyja pedig bólintott, de mielőtt a lánya elszaladhatott volna megfogta a kezét.

-          De ne maradjatok sokáig.

-          Rendben. Szia! – adott egy puszit anyukája arcára, majd kiszaladt a házból.

-          Már el is felejtette, hogy mesélni akart nekünk – karolta át Edward hátulról felesége derekát.

-          Valóban, de majd úgyis eszébe jut – mosolygott, miközben szeretetteljesen férjére nézett, majd megcsókolta.





Nessie és Jacob az erdőben sétáltak, mikor egy vízeséshez értek. Leültek egy-egy kiálló szikla tetejére, majd lábaikat a hűs vízbe lógatták, és beszélgetni kezdtek.



Nem tudták, hogy mennyi ideje lehettek már ott, mikor Renesmee észrevett valami csillogó tárgyat a vízben.

-          Nézd, Jake! Az micsoda? – kérdezte, miközben leszállt a szikláról és elindult a tárgyért.

-          Nem tudom, de szerintem nem kéne odamenned – ment utána Jacob. Nessie lebukott a víz alá, majd tekintetével a csillogó valamit kereste, amit néhány másodperc után meg is talált. Elindult felé, majd kinyújtotta a kezét, hogy elérje, és épp megfogta, mikor Jake kihúzta a vízből, s leültette a sziklára.

-          Ezt miért csináltad? Ha bármi bajod esik, abba belepusztulok, és a szüleid is – szidta le a lányt, aki látszólag mintsem törődve a fiúval, a szerzeményét tanulmányozta.

-          Mi ez? – kérdezte a fiú.

-          Nem tudom, valamiféle… kő – suttogta a lány, de a kedvenc farkasa még így is hallotta. Ekkor a napsugara rájuk vetődött. Nessie sápadt bőre csillogni kezdett, ahogy a kő is. A fiú és a lány megbabonázva figyelte a sugarak játékát a kövön, ami egyre jobban fényleni kezdett.

-          Mint a gyémánt – szólalt meg Jake.

-          Igen. Gyémántkő.

-          Gyönyörű – mondták egyszerre, mire egymásra néztek, majd elmosolyodtak. Most is feltörtek az érzései, mint mindig mikor Vele van. Rájött, már évekkel ezelőtt, hogy szereti Őt, de nem lehetnek együtt, mert külsőleg még nem érett egy kapcsolatra.

Ebben a pillanatban a lány azt kívánta, bárcsak a teste is annyi idős lenne, mint Ő maga valójában. Ekkor a kő még jobban csillogni kezdett, ami hamarosan vakító fénnyé változott, és Renesmee testét körbeölelte.

Jacob behunyta a szemét és, mikor újból kinyitotta, egy vele egykorú lányt látott maga előtt.

Bronzvörös haja, sápadt bőre és csokoládébarna szemei szépen keretezte hibátlan arcát, göndörfürtjei pedig lágyan omlottak le vállaira.

A fiú megbabonázva nézte a lányt, aki értetlenül meredt rá és kezében még mindig a követ tartotta.

-          Jake, minden rendben? – kérdezte bársonyos hangján.

-          Nessie, te vagy az? – tudakolta a fiú.

-          Igen, de miért kérdezed? – Jacob nem válaszolt, csak megfogta a lány kezét és a vízhez vezette. Renesmee belenézett a víz tükrébe, majd kíváncsian szemlélte az ismeretlen lányt, akit látott.

-          Ez… Ez én… vagyok? – nézett Jacobra.

-          Igen, de… hogyan lehetséges ez?

-          Valóra vált – suttogta maga elé Nessie, Jake kérdésére sem válaszolva.

-          Mi?

-          Hogy, amennyi idős vagyok belülről, most annyi vagyok külsőleg is – magyarázta meg, majd lenézett a kezében lévő kőre, amit ismét megcsillogtatott a nap fénye.

-          Nem értlek.

-          Jake, én… kívántam.

-          Kívántál? – kérdezte.

-          Igen. Azt kívántam, hogy bárcsak úgy néznék ki, mint amennyi igazából vagyok.

-          És, miért kívántad ezt? – tudakolta Jacob, miközben még mindig Nessie-ben gyönyörködött.

-          Mert szeretlek – szólt lágy hangon Rensemee, majd csokoládébarna szemeivel szerelmére nézett. A fiú először megdöbbenve állt előtte, majd elmosolyodott, és megszólalt.

-          Én is szeretlek, mióta megláttalak. Abban a pillanatban tudtam, hogy te vagy az, akire mindig is vártam – lépett közelebb hozzá, majd megsimogatta Nessie hófehér arcát. A lány lehunyta szemeit, és élvezte, ahogy a meleg kezek cirógatják az orcáját.

Hideg kezével végig simított Jacob arcán, majd közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. A szívverésük felgyorsult, amint ajkaik egymáshoz értek, majd a fiú átkarolta a lány kecses derekát és forró testéhez vonta. Nessie, karjait szerelme nyaka köré fonta és hozzásimult Jake izmos mellkasához.

Hosszú percekig becézgették egymás ajkait, és úgy érezték, hogy körülöttük megállt az idő.

A lány kezéből kiesett a gyémántkő, és visszapottyant a vízbe, hogy újabb kívánságokat váltson valóra.

Petró Anita pályázata

 Gyémántkő

Ma ismét szeptember 10.-e van. Ma töltöm a 19. életévemet, bár ez nem látszik meg rajtam, hiszen 6-7 éves koromban teljesen kifejlődtem. Jelenleg úgy nézek ki, mint egy 17 éves kamaszlány, s ez az állapot sosem fog változni. A nevem Renesmee Carlie Cullen, a családommal és a barátommal London külvárosában egy kis erdőben élünk. A mi családunk koránt sem egyszerű, hiszen vámpírok vagyunk, méghozzá vegetáriánusok, csak állati vért fogyasztunk. Én félvér vagyok, mert mikor megszülettem az édesanyám ember volt, az apukám pedig vámpír. S hogy a dolgok tetőzzenek a legfontosabb személy az életemben, akit mindenkinél jobban szeretek, egy vérfarkas. Jacob általában a nap minden egyes percét velem tölti, amit én sosem bántam. A születésemtől fogva mindig mellettem állt, bár akkor még nem értettem miért. Mostmár tudom, hogy én lettem a lenyomata. Őszintén szólva először megijedtem egy kissé, attól féltem, hogy csupán azért szeret, mert van ez a farkasos dolog, s nem azért aki én vagyok. De szerencsére Jake és a családom meggyőztek arról, hogy tévedek, és hogy Jacob nagyon szeret engem. Elmagyarázták, hogy ez annyit tesz, hogy megtaláljuk a lelki társunkat. Ezáltal mindenki más másodlagossá válik, s a személy, akibe bevésődtek ugyan így érez. Olyan mintha két tökéletesen egymásba illeszkedő puzzle darabkát illesztenénk össze. S mi Jake-kel tökéletesen kiegészítettük egymást. Miután betöltöttem a 16. életévemet apu is rábólintott a kapcsolatunkra. Soha nem felejtem el az első csókunkat, földön kívülinek éreztem magam. A legcsodálatosabb három év volt az életemben. Jake-kel minden nap csupa móka és kacagás volt, de ha a pillanat megkövetelte, akkor mindig szenvedélyes lett. Nah persze, ezt Edward már nem tűrte olyan jó szemmel, s megtiltotta Jacobnak, hogy egy ujjal is hozzám érjen úgy, anélkül, hogy nem házasodtunk össze. Én pedig ezt roppant korainak tartottam, az igaz, hogy szellemileg és testileg, már készen álltam volna egy ilyen kapcsolatra, de lelkiekben még nem. Úgy éreztem előbb sokkal több mindent kell megtapasztalnom. Lassan és megfontoltan haladtunk Jake-kel előre a kapcsolatunkban, de azért voltak igen romantikus és meghitt pillanataink is. S Jacob ezt sosem rótta fel nekem, minden nap elmondta mennyire szeret, és hogy neki az is elég, hogy itt vagyok mellette.


Furcsa....terelődtek el ismét a gondolataim. Ma van a szülinapom és egy családtagom sem jött köszönteni. Ilyenkor már mind itt bent tolonganak és puszikkal árasztanak el. Anya és apa az elsők, aztán Emett, Rosalie és Jasper, végül Alice, aki kiráncigál az ágyból, hogy a valóságban is lássa boldog arcom, miközben kinyitom az ajándékaim. A nagyszüleim pedig a kedvenc ételeimet készítik el nekem. Furcsálltam, hogy ez a procedúra most elmaradt, hiszen ezt az eddigi 18 évben mindig lejátszottuk ilyenkor reggelente. Nade mindegy is, talán már úgy gondolják, hogy elég nagy vagyok az ilyesmihez, s majd mikor lementem odalent köszöntenek. Kiugrottam az ágyból, gyorsan elintéztem reggeli teendőimet és egy nagyon csinos lila ruhába öltöztem, Gondoltam miért ne öltöznék ki a mai napon. Alice-nek biztosan tetszik majd, na meg persze Jacobnak is. Majd lementem a lépcsőn.

-Jó reggelt. Szép napunk van nemde?-kérdeztem tőlük mosolyogva. De semmi reakció, senki nem jött oda, hogy karjaiba zárjon, s boldog szülinapot kívánjon. Kezdtem megijedni. Vajon elfelejtkeztek a szülinapomról, vagy van egy meglepijük és emiatt hallgatnak?-töprengtem magamban.

-Neked is jó reggelt kincsem. Nem vagy éhes?-jött oda anya, mint minden más reggelen. Az arcáról semmi olyasmit nem tudtam leolvasni, hogy valamit rejtegetne, így már biztos voltam benne, hogy megfeledkeztek rólam. Ez azért egy picikét fájt, de a világért sem mutattam volna ki.

-De igen.-válaszoltam kérdésére.-Anya, milyen nap is van ma?-kérdeztem tőle. Reméltem így beugrik neki. Apa felnevetett mellettünk és válaszolt anya helyett, akin láttam egy kis megingást, vagy csak én mesélem be saját magamnak?

-Szombat van. Egy átlagos szombat reggel drágám.-átlagos..ismételgettem magamban a szót. Szívem szerint előkapartam volna egy naptárt, bekarikáztam volna rajta e hónap 10.-ét és a szemük előtt himbáltam volna. De ezt a büszkeségem sosem engedné. Kivárom, hogy maguktól jöjjenek rá, hogy nem is átlagos ez a mai nap. Legalábbis remélem, hogy a születésem nem számít annak.

-Kész a reggeli Nessie, gyere s egyél míg meleg.-legalább nagyi csinált nekem valami finomat.

-Megyek és köszönöm. Egyébként nem tudja valaki hol van Jacob?-ma még nem is láttam.

-Azt mondta akadt egy fontos elintézni valója. Majd este jön, s kérte, hogy mondjuk meg neked, hogy szeret.-válaszolt Alice

-Aham...értem.-nem akartam, elhinni, hogy még Jacob sincs itt, hogy felköszöntsön. Szomorúan mentem be a konyhába reggelizni. Esme palacsintát sütött nekem, amit nagyon szerettem. Most azonban mégsem tudtam ennek örülni. Miután megreggeliztem úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba, s egyedül ünneplem.

-Ohh...jó szórakozást Nessie.-mondta Alice, hisz ő már tudta mit tervezek. De azt már nagyon is furcsállottam, hogy nem akar velem jönni vásárolni. Ez a nap percről percre szokatlanabb.

-Kösz. Rám fér egy kis vásárlás.-mondtam.

-Bárcsak Bella szájából hallanék ilyesmit, az maga lenne a csoda.-ámuldozott Alice. Ezen már nekem is nevetnem kellett.
-Na jó, most már télleg megyek, mert ahogy Alice mondaná még elviszik a legjobb cuccokat! Sziasztok!-majd kisiettem az ajtón. Beszálltam a mercimbe, és már száguldottam is a kanyargós utakon. -Azt hiszem kicsit meghosszabbítom az utam. -Nagyon jól esett, ez a gyors tempó. Lenyugtatta idegeimet.

Egy órás száguldozás után megálltam a pláza előtt, s bementem. Először csak úgy nézelődtem, semmi konkrétum nem volt, amit szívesen vettem volna. Azért egyik üzletből sem jöttem ki üres kézzel. Hol egy helyes felsőt, hol egy szexis nadrágot vettem. Már kezdtem unni magam, mikor megláttam egy ékszeres boltot. A kirakatban gyönyörű karkötők, nyakláncok, fülbevalók és gyűrűk sorakoztak. A szemem megakadt egy gyémánt gyűrűn, aztán elképzeltem, hogy Jacob felhúzza az ujjamra. Csodálatosan szép gyűrű volt. A kő benne szív alakú, szinte kiáltott róla, hogy eljegyzésre találták ki. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat. Hisz Jacob egy szóval sem említette, hogy ilyesmin gondolkozna, hogy megkérje a kezem. Pedig most mindennél jobban vágytam rá. Vágytam arra, hogy hivatalosan is Jacob-hoz tartozhassam. Nem is lett volna nagyobb ajándék számomra ezen a napon.

-Elég ebből! Szórakozni jöttél vagy nem,-róttam meg saját magam. Kívülről elég érdekesen festhettem, ahogy veszekszem magammal. Úgy döntöttem nem vásárolok többet, hanem inkább bemegyek egy szépség szalonba és megcsináltatom a hajam és a körmeimet. Mire a szépítszek végeztek velem, a hajam csodás loknikban, a körmöm pedig szépen kifestve virítottak. Kaptam még egy szolíd sminket is, ami elég alkalmiasra sikeredett. Aztán már úgy gondoltam épp itt az ideje hazamennem.

-Hali......megjöttem!-kiáltottam be, de senki nem válaszolt. A nappaliban lévő dohányzóasztalon találtam egy kis levelet.



Szia Nessie!






Elkellet mennünk, a jasmine nevű vendéglőbe, mert egy partit rendeznek Carlisle tiszteletére. Sajnálom, hogy reggel nem említettem, de sokat jelentene neki, ha az egész családja ott lenne. A ruhádat kikészítettem, a szobádban megtalálod!


Siess kérlek!


Alice



Remek, na akkor menjünk gyorsan öltözködni. Még jó, hogy olyanokkal mint smink, meg frizura már nem kell törődnöm. Felvettem az élénkpiros ruhát, a hozzá illő magassarkút, nyakamba betettem a Cullen medálos nyakláncomat. A csukólmon pedig ott volt a Jacobtól kapott karkötő.

-Hmm...ahhoz képest nem is rossz.-dicsértem meg magam hangosan a tükör előtt. Majd félóra elteltével el is indulhattam a vendéglőbe. Most nem siettem annyira, de negyed óra alatt így is oda értem.

Kívülről egyáltalán nem úgy festett, mintha nagy buli lenne odabent, azért elindultam befelé. Odabent minden sötét volt, csak teamécsesek és gyertyák szolgáltak fényforrás gyanánt. Az előttem kirajzolódó út virágszirmokkal volt meghintve. Káprázatos látvány volt. Elindultam a szirmokon, ami egy emelvényhez vezetett, ahol nem más állt, mint Jacob.

-Szia! Hát ez...?-nem tudtam befejezni a kérdést, mert ujját rátette a számra, hogy most hagyjam őt beszélni. Így hallgattam, a számomra legcsodálatosabb férfi hangot.

-Drága Nessiem. A legszerencsésebb embernek érzem magam, amiért te vagy nekem. Szavakba foglalni mi az mit érzek...lehetetlen. De azt tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. Számomra te vagy a levegő, ami nélkül nem létezhetem. Minden egyes percben vágyom arra, hogy mellettem legyél. S ha éppen külön vagyunk, akkor úgy érzem, hogy az egyik felem hiányzik. De van még egy dolog, amire borzasztóan vágyom. Szeretném, ha a feleségem lennél.-nekem már könny szökött szemembe, de mosolyom letörölhetetlen volt. Jacob lassan letérdelt, és előhúzott a zakója zsebéből egy kis ékszeres dobozt.

- Renesmee Carlie Cullen hozzám jönnél feleségül?-kérdezte.

-Igen..igen igen!!-sikoltoztam. Jake felhúzta az ujjamra a gyűrűt és forró csókban forrtunk össze. Mögöttünk valakik hatalmas tapsviharba és ujjongásba kezdett. Ahogy megfordultam a családom, a barátaink és Billy mind-mind ott sorakoztak. Anya nem bírta tovább és odafutott hozzánk.

-Gratulálok nektek! Boldog vagyok, hogy egymásra találtatok!-mondta, miközben mindkettőnket megszorongatott.-Ohh..és drágám itt még nem ér véget az ünneplés Boldog születés napot kincsem!-hangzott el az egész nap várt mondat. Majd mindenki más is odajött gratulálni és felköszönteni. De a születésnapom eltörpült amellett, hogy ma volt az eljegyzésem. Ezáltal éltem át életem legcsodálatosabb szüli napját .

Egy széken ülve csodáltam az én gyémántkövem. S ami a legcsodálatosabb, az az, hogy ez pont az a mesés gyűrű volt a kirakatból. Most már biztosan tudom, hogy ezt a gyűrűt nekem találták ki. Az én személyes gyémántkövem. A boldogságom gyémántköve.

pályázat...

Akkor tehát most úgy döntöttem, hogy hivatalasan PÉNTEKIG lehet még beküldeni.

Utána egy hétig szavazás és rá egy hétre ajándék és díjazottak kihirdetése.

Tehát akkor két hét múlva díjazás.Jövőhéten meg mindenki szavazzon ezerrel:D

puszil titeket: by Szandi